2013. október 20., vasárnap

25.fejezet

 Kicsit, de tényleg csak egy icipict megrémültem, mikor reggel egy nyulat találtam az ágyamban... Nem volt kérdés, hogy kié, azonnal felismertem Hógolyót, Lola nyusziját, csak azt nem tudtam, hogy hogy került oda. Tehát, miután túlestem a hajnalban folytatott farkasszemezésen a kis állattal, gyorsan összekaptam magam, hogy visszaszolgáltathassam a pamacsot. Teljes menetfelszereléssel, kesztyűvel, sállal és egy nyúllal rontottam ki az ajtón. Kris még nem volt sehol, gondolom, még készülődött, ezért egyedül kellett kimerészkednem kora reggel az utcára. Már épp csöngettem volna be, mikor a telefonom megszólalt, így fél kézzel szorongatva az állatot a fülemhez emeltem a mobilt.
 - Jennyyyyy!!! - üvöltötte Máté úgy, hogy majd' kiszakadt a dobhártyám, kis híján Hógolyót is elhajítottam ijedtemben.
 - Jesszusom, mi történt? - nevettem fel.
 - Neked barátod van! - kiabált még mindig.
 - Öhm... Aha? - néztem értetlenül.
 - De hogyan? Mikor? Ki? És hoooogy? - hadarta alig érthetően.
 - Mi az, hogy "hogy"? 
 - Hát... - kezdte - Már ne is haragudj, de te egy kicsit... elő fordul, hogy... Hogy fejezzem ki magam? - gondolkozott.
 - Milyen vagyok? Béna? Tehetetlen? Menthetetlen? - röhögtem.
 - Nem én mondtam - szórakozott volt a hangja.
 - Honnan hívsz? Elég nagy a zaj - szóltam, miután pár ismeretlen ember ordítani kezdett a vonal túlsó végén.
 - Suliban vagyok. Csak gondoltam felhívlak. Az este már kicsit nyúzott voltam, reggelre esett le, miről is beszélgettünk.
 - Értem - mosolyodtam el - Most viszont mennem kell. Majd még beszélünk. Szia.
 - Oké, szia - mondta - Ó, és gratulálok.
 - Köszi - azzal letette a telefont.
 Vigyorogva fordultam az éppen nyíló ajtó felé, ahonnan Kris sétált ki, még mezítláb, rövid ujjú pólóban. Érdeklődve figyeltem, ahogy végig ugrált a hideg kövön, egészen a kapuig, hogy beengedhessen. Gyorsan nyomott egy puszit a homlokomra.
 - Gondoltam, kijövök, egy ideje már itt álltál - mosolygott, mire enyhén vörösessé vált az arcom színe - Tudod, van csengőnk is - nevetett.
 - Legközelebb használni fogom - röhögtem végül el magam - Ja, és hoztam valakit - nyújtottam át a nyuszit Krisnek.
 - Hogy került hozzád Hógolyó? - bámult rám furán.
 - Őszintén? Fogalmam sincs - ráztam meg a fejem.
 Ezután bevonultunk a házba, volt még egy kis időnk indulásig. Kris még gyorsan felszaladt a szobájába egy zokniért és egy pulcsiért, én addig leraktam a táskámat és leültem a konyhapulthoz. Az asztallapon pár törött zsírkréta és egy félkész rajz hevert. A papír itt-ott meg volt egy kicsit gyűrődve, így visszaadva egy térkép kinézetét. Egy szigetet ábrázolt a kép, meg volt rajzolva az útvonal is. Derülten néztem végig az alkotáson.
 - Jenny! - kiáltott valaki mögülem. Mire észbe kaptam, addigra Lola már az ölemben ült, a nyakamat átölelve nézett a szemembe.
 - Szia! - két kis szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól.
 - Láttad a térképemet? - kérdezte.
 - Láttam - bólintottam.
 - Jó. De ne szólj róla senkinek, mert titkos! - suttogta, majd a szája elé emelte az ujját.
 - Ígérem, nem szólok - tettem fel a kezemet.
 - Akkor jó. Örültél az ajándéknak?
 - Eléggé meglepett a nyúl - gondolkodtam el.
 - Neeem, nem annak - nevette el magát - De azért remélem, nem volt baj a nyuszival.
 - Akkor nem tudom, milyen ajándékról lehet szó.
 - Kris nem adta oda? - esett egy pillanat alatt kétségbe.
 - Kris? Micsodát? - értetlenkedtem, aztán hirtelen leesett - Jaaa! A gyűrűre gondolsz?
 - Igen! - vidult fel.
 - Itt van - mutattam fel az ujjamon lévő karikagyűrűt.
 - És tetszik? - érdeklődött tüneményes vigyorral.
 - Nagyon tetszik - nyugtattam meg.
 - Akkor jó. Lisa szerint ez volt anya kedvence, még akkor vette, mikor ő megszületett - kezdte a mesét hevesen gesztikulálva.
 - Tényleg? - csodálkoztam. Ekkora érték volt a birtokomban? Egy számukra fontos személy gyűrűjét hordtam.
 - Igen - bólintott - Lisának nagyon sok olyan ékszere van, amit anyától kapott, nagyon szépek. Majd, ha több időnk lesz megmutatom.
 - Megegyeztünk - pusziltam meg.
 - Mehetünk? - nyargalt le Kris a lépcsőn.
 Gyorsan felpattantam a székről, majd elbúcsúztunk Lolától és Lisától. Kris kitolta a garázsból a motort, felültünk rá, és már indulhattunk is. És igen. Képesek voltunk szemerkélő esőben motorozni. Ez persze így nem hangozhat valami hú de nagy dolognak, de nekem el lehet hinni, nem túl jó érzés, ahogy a nyirkos ruhámba és hajamba kap bele a szél. Főleg, mert a hajam begöndörödött. Szóval, miután leparkoltunk, és Kris közölte velem, hogy úgy nézek ki, mint egy "pudli", kontyba fogtam a loboncomat - csak mert Kris kis híján fuldokolt a nevetéstől -, majd megindultunk a főkapu felé. Természetesen addigra az a kis eső is elállt, ami volt, hiszen mindig csak addig tartanak a rossz dolgok, amíg egyáltalán nem lenne rájuk szükség. A bűvész úr kezét fogva sétáltunk be az udvarra, ahol már gyülekezett a szokásos kis csapatunk. Illetve nagy csapatunk.
 Aznap viszont eggyel többen voltunk. Érdeklődve figyeltem a Mark mellett ácsorgó, szintén alacsony lányt. Hosszú, durva hullámokba csavarodó barna haja, aranybarna szeme, gyönyörű, szelíd mosolya volt. Arca fehér, de nem az a nagyon sápadt fehér, kis pír öntötte el. Vastag, kötött pulcsija alját zavartan gyűrve álldogált. Vigyorogva néztem vissza Krisre.
 - Dinamo - súgtam, mire közelebb hajolt hozzám - Ki az a lány a törpe mellett?
 - A flúgos barátnőd - vonta meg a vállát.
 - Nem, nem Rosera gondoltam - nevettem fel - A mosolygósra - szóltam, mire ő először csak egy félre pillantásra méltatta az új tagot. Aztán ő is kíváncsi lett, felvont szemöldökkel bámult a lányra.
 - Fogalmam sincs - rázta a fejét. 
 - Te jó ég! Nem ismersz meg valakit a több száz ember közül? - tettettem felháborodottságot.
 - Komolyan mondom, nem tudom, ki ez.
 - Ó - mondtam. Ez tényleg szokatlan.
 Pont ekkor értünk oda a többiek mellé, akik nagyban sztorizgattak az előző nap eseményeiről. Mivel köztudott, hogy kora reggelente a bejárati ajtó lépcsője a miénk, a diákok már-már hozzászoktak ahhoz, hogy vagy ki kell kerülgetniük a fokokon üldögélő társaságunkat. Ez akkor is így volt, az emberek átlépve, átesve rajtunk próbáltak eljutni az ajtóhoz. Míg Carla és Brent nagyban mesélt a csapatnak, én gyorsan oda settenkedtem Markhoz, majd kissé hátrébb húztam őt a többiektől. Mark kíváncsi szemekkel nézett végig rajtam.
 - Szia, Angyalka - köszöntött.
 - Szia. Mondd csak, ki ez a lány? - kérdeztem.
 - Ja, ő Emily - mondta büszkén. Emily, hallván a nevét azonnal hátra fordult és intett egyet felém. Visszaintettem, majd újra Markhoz léptem.
 - Eddig nem is láttam még.
 - Jen - kezdte - Kilencedikesek vagyunk. Jobban mondva nulladikosok. A kutya érdeklődik ilyenkor utánunk. Engem is csak azért ismersz, mert Adamékkel vagyok jóban - mosolygott.
 - Szóval az osztálytársad?
 - Igen - bólintott - Mondjuk, lehet, hogy láttad már zene órán, Sarah szokott olyankor vele lenni - gondolkozott.
 - Sarah velünk jár zenére? - döbbentem le teljesen. Hogyhogy én addig észre se vettem őt? Te jó ég. Néha nyitott szemmel kellene járnom a világban.
 - Igen, mindketten hegedülnek - nézett rám furán.
 - Mindegy - hesegettem el a gondolataimat - Ebédnél se látom soha melletted.
 - Emily vegetáriánus, ő nem ebédel a suliban - nevetett Mark.
 - Jaaa, értem - szóltam. Jó, oké, tiszteletben tartom a vegákat, de akkor is. Hogy lehet hús nélkül élni? - És... Mondd csak, mi a szándékod vele? - vigyorogtam, ugyan is a fejemben már teljes egészében lejátszódott Mark élete az alacsony lánykával.
 - Ahj, nem értem az embereket! Miért kell, hogy "szándékom legyen bármelyik lánnyal? Nők vagytok, nem pedig tárgyak! - háborodott fel egy pillanatra.
 - Hú. Bocsi. Nem úgy gondoltam - nyugtattam meg Markot. Mondjuk, ilyet se hallottam még egy fiú szájából sem. Be kell vallanom, Mark pici, de baromi nagy a szíve. A legtöbb lány ilyen férfit szeretne maga mellé - De annyit azért megkérdezhetek, hogy... tetszik neked? 
 - Hát... Izé - hebegte, közben idegesen megvakarta a fejét. Aztán kissé el pirult, zavart mosollyal nézett fel rám - Lehetne, hogy ez köztünk maradjon? - kérdezte.
 - Persze - nevettem fel. Ő erre bólintott egyet, majd megölelt. Nem tudom, miért, engem sokszor ölelgettek.
 Szóval, miután megtárgyaltuk az egész "Emily" témát, csatlakoztunk a beszélgetéshez. Ami mondjuk nem volt túl érdekfeszítő, ugyan is épp Megan kezdett el mesélni arról, hogy hogyan etette meg előző este a kacsáját, mert állítása szerint "nem akart enni, ezért elbújt valahova". Ezen persze néztünk, majd röhögtünk egy nagyot. Végül Rose és Levi számolt be az egyik új alkotásukról, ami egy gyorsétterem ablakára került fel. Be kell hogy valljam, a "gonosz" hamburger festmény - Rose mutatott fotót - eszméletlenül ötletes volt, ráadásul szuperül nézett ki. Levi még megállított, hogy adjon nekem egy "I'm sexy and I know it"-os karkötőt, állítása szerint neki már úgysem kellett, így nekem adta, hogy nőjön az önbizalmam. Hát, nem is tudom, mit lehetett volna erre mondani. Megköszöntem. Ezután mindannyian bementünk az épületbe. 
 Persze ez sem tartott sokáig, mert valaki hirtelen elkapta a karom és hátra rántott a többiektől. Mondanom sem kell, kisebb szívrohamot kaptam, de hát mindegy, senkit ne érdekeljen, hogy mi is van velem. Szóval. Ott álltam, agybajjal küzdve, Adam előttem, szigorú tekintettel méregetett.
 - Elmondtad már neki? - kérdezte komoly hangon.
 - Kinek mondtam mit? - értetlenkedtem. 
 - Krisnek. Tudod. Hogy kiraboltak. Tegnap.
 - Ad - kezdtem -, körülbelül három dollárt veszítettem el tegnap. Nem nagy dolog.
 - Aha. Csak nem tudtál mit enni. A nap végére már majdnem, hogy ájultan söpörtek haza.
 - Ez nem is igaz - kértem ki magamnak. Egyáltalán nem voltam rosszul, még egy kicsit sem.
 - Oké. Rád bízom. De ha még egyszer előfordul, elmondod neki, világos?
 - Mint a Nap - morogtam. 
 Tudom, hogy Ad vigyázni akart rám, de... Szerintem vagyok én már olyan nagylány, aki megtudja magát védeni. Meg amúgy is, emberek! Ez a gimi. Csak nem fogunk összeverekedni a porban, mint a kis óvodások. 
   Ekkor April rohant hozzánk, derültnek tűnt, kezeiben egy halom papírt szorongatott, hogy szét ne csússzon a köteg.
 - Ad! - kiáltott boldogan - El tudnál jönni velem suli után valahova? Be kéne szereznem pár dolgot rajzra - mutatta fel az egyik lapot, amin egy szobor vázlatrajza díszelgett.
 - Persze, nem gond - vonta meg Adam a vállát - Úgy is kéne  egy új kerék a rollimhoz, ripityára tört az előző.
 - Hogy tudtál eltörni egy kereket? - bámultam rá értetlenül.
 - Ne akard tudni - röhögött fel.
 Természetesen nem hagyhattuk csak úgy ezt a témát, azonnali magyarázatot követeltünk. Mi az, hogy eltört egy kereket? Ennyire még én se vagyok béna. April végül is engem is beszervezett, így megvolt a délutáni programom. Persze, szívesen elkísértem őket bárhová. Aztán elköszöntünk egymástól, mindenki ment a dolgára. Én rohantam fel az emeletre, behajigáltam a szekrényembe a cuccaimat, majd indultam is be a termünkbe. Igaz, szívem szerint már a küszöbnél fordultam is volna vissza, ugyan is ahogy beléptem, valaki megdobott egy darab sajttal. Ehhez hozzá se tudtam szólni, csak néztem egy nagyot, majd hátra sétáltam a helyemre. Minden szokás szerint ment, senki nem volt a normális kategóriába sorolható állapotban. Ami azt illeti, Natalien kívül nagyon nem is volt higgadt, nyugis természetű, épeszű osztálytársam. Ezt még Tobyról sem mondhatom el, ugyan is ő éppen Leilával a nyakában próbálta megjavítani a lánnyal az egyik pislákoló villanykörtét. Amit nagy valószínűséggel a hülyék piszkáltak meg, hogy a Toby ne tudjon olvasni, nekik már hobbijukká vált a srác idegesítése, még, ha meg is bűnhődtek érte. Szóval, míg azok ketten barkácsoltak, az ikrek az alvó Rose haját fonták be, Jared focizott Nickkel, Leo az egyik szekrényben ücsörögve játszott egy piros kisautóval - fura gyerek -, Brent Carlával kártyázott az ablakban ülve, Kris pedig a tanári asztalon ülve "vigyázott" ránk. Miután ledobtam a cuccaimat a padomra, előre mentem a varázslómhoz. Elégedett vigyorral húzott magához, félre simítva a hajamat az arcomból. Nyomott egy puszit a számra, majd a homlokát az enyémnek támasztva halkan beszélgetni kezdtünk. Csak a szokásos első óra előtti programok. Jó, órán is hoztuk a formánkat, minden tanár kifakult a viselkedésünktől, rekord mennyiségű figyelmeztetőnk volt már, pedig még a félévnél se tartottunk. Csoda, hogy még bejárhattunk az iskolába.
 Szünetben Rosezal megrohantuk a büfét, ugyan is árultak valami új fajta csokis szeletet, amit muszáj volt megkóstolnunk. Tehát, miután megtámadtuk a büfés nénit, és elsőként ízlelhettük meg ama fenséges étket, melyre kedves társam bukkant rá még reggel. Egyszóval, imádtuk. Az egyik faasztalon ülve beszélgettünk, épp a hétvégét terveztük - Rose megint a plázában akart randalírozni, juj -, mikor egy újonnan ismert arc tűnt fel a kajáldában. Hát én, mint akit puskából lőttek volna ki, pattantam fel az asztallapról - amiről mellesleg szegényt Roset lelöktem - és siettem oda Emilyhez. Nem csodáltam, hogy kissé megleptem őt az érkezésemmel, kis híján neki estem a nagy lendületben. 
 - Emily! Szia! - nevettem zavartan, mire ő elmosolyodott és intett egyet - Öhm. Jenny vagyok, Mark egyik barátja.
 - Ó! Te vagy Jenny? Mark annyit mesélt rólad! - vigyorodott el.
 - Tényleg? - kérdeztem furán, mire csak bólintott - Mondd csak, hogy tetszik a suli? - váltottam gyorsan témát.
 - Fantasztikus! Egyszerűen lenyűgöző itt minden. És a diákok is olyan rendesek egymással! - szólt nevetve. Hát, azt nem mondanám, hogy az itteni tanulók olyan marha rendesek voltak egymással, de hát, gondoltam, majd rá jön - Szó szerint zajlik itt az élet. Tavaly is ekkora nyüzsi volt? - utalt a mindennapos balhékra, pitiáner kis csínyekre és őrületes jókedvre. Ami persze azonnal észrevehető mindenkin.
 - Fogalmam nincs, én is csak idén jöttem - szóltam.
 - Tényleg? Wow - pislogott nagyokat.
 - Mi az? - néztem rá értetlenül.
 - Ja, semmi, csak... - kezdte - Te is új vagy, még csak most jöttél pár hónapja, és máris sikerült így beilleszkedned...? - csodálkozott el. Ahogy ránéztem kicsit elszomorodtam. Tisztában voltam vele, hogy szinte túlságosan hamar találtam meg a helyem, a többiek mondhatni, már a második héten befogadtak "falkatagnak". Ő pedig ott állt, az iskolakezdés után három hónappal, még csak nem is egy összeszokott társaságba keveredve, és csak Mark volt neki és Sarah. Akiről egyébként el sem tudtam volna képzelni, hogy a szárnyai alá vett egy kirekesztett kilencedikest.
 - Hidd el, össze fognak jönni a dolgok. Tapasztalatból tudom. Mindig lesz egy "happy end" - mondtam halkan, mire aranybarna szemei felcsillantak, szája pedig szelíd mosolyra húzódott.
 És kész, ennyi volt a nyugodt beszélgetés, ugyan is az ebédlő ajtaja hirtelen kivágódott, és mintha csak a halál toppant volna be, mindenki elhallgatott. Saraht azonban hamar fel lehetett ismerni, két kilométer távolságból is, így, miután mindenki megállapította, hogy nincs baj, folytatták a beszélgetést, evést, szórakozást. Sarah körbe nézett, majd a tekintete megállt rajtunk. Semmitmondó arccal indult meg felénk. Térdig érő, fekete csizmájának sarka hangosan kopogott a márványkövezeten, hosszú, fekete haja lobogott, szürke nadrágban, fehér, spagettipántos felsőben feszített, két karja könyékig tele karkötőkkel, ujjai gyűrűkkel, fülében vagy húsz karika, világítóan kék szemeit erős, fekete smink keretezte. Baromi jól kellett tartanom magam, nehogy vágjak véletlenül egy fintort. Majd lecövekelt előttünk.
 - Hé, Törpe - vetette oda Emilynek, aki még mindig mosolygott, vidáman figyelte őt - Hány órád van ma?
 - Azt hiszem, hét - gondolkozott Emily.
 - Hát ez szuper. Megint várnom kell rád? - röhögött fel hitetlenül.
 - Nem kell megvárnod, nyugodtan elindulhatsz nélkülem. Haza találok - vonta meg a vállát az alacsony lány.
 - Lekötelezel - vigyorgott Sarah gúnyosan. Ezzel ott is hagyott minket. Jó, az kicsit sem lepett meg, hogy a csaj totál levegőnek nézett, hiszen utált, mit tehettem volna ellene? De így beszélni valakivel?
 - Emily - tettem a kezem a lány vállára - Ha akarod, én szívesen haza kísérlek - ajánlottam fel, azt hittem, az egyedül való sétálást szerette volna elkerülni.
 - Ja! Nem, dehogy. Nem kell. Csak azt hittem, beülhetek mellé a kocsijába és elvisz, ha már egy helyre megyünk. Nincs igazán oda a társaságomért.
 - Hogyhogy? Ezt most nem igazán értem - ráztam meg a fejem.
 - Sarah a nővérem. Vagyis, elnézést, a mostoha nővérem - legyintett. 
 Hát, én nekem az állam esett le ezek után a mondatok után. Komolyan mondom, pislogás nélkül meredtem szegény Emilyre. Sajnos pont abban a pillanatban ránk csöngettek, így a lány egy gyors "szia" kiáltással ott is hagyott, én pedig még mindig ott álltam az út közepén. Pechemre a szünet vége olyan mellékhatásokkal jár, mint mondjuk, megindul a sok ember a folyosókon, hogy visszajuthassanak a termekbe. Rosenak úgy kellett kirángatnia a tömegből, nehogy eltapossanak. Aztán végre félre tudtunk húzódni, én pedig felébredtem a sokkból.
 - Hogy lehet egy ilyen aranyos, kedves, imádni való teremtménynek a testvére egy ilyen.... Bleeew! - rázott ki a hideg a mondatom végén. Rose persze ezen hangosan felröhögött, majd a vállamnál fogva rángatni kezdett engem a lépcső felé.
 Mikor felértünk a terembe, a legnagyobb meglepetésünkre sehol nem láttunk egy szem tanárt sem, pedig nem ártott volna, ha küldenek egyet hozzánk. Az óra már ment, az  osztály még mindig tombolt, mi pedig sokkos állapotba kerülve próbáltunk hátra settenkedni a helyünkre. Ami nem volt túl egyszerű, mert a hülyék épp Nick tatyójával röplabdáztak, így nagy veszélyben voltunk. Igaz, Nick egyszer megcélozta Roset is, mire a lány rámorgott, a hülye meg azonnal meggondolta magát, inkább hagyta őt. Később Leo próbálkozott, épp Jaredet akarta fejen találni, de elvétette, így a táska hátra repült az addig nyitott szekrényhez, a később hallható csattanásból gondoltuk, be is csapódott az ajtaja. Ekkor Jared intett, hogy ő majd visszahozza, rohant hátra a beépített szekrényhez. Fogta és kinyitotta a nagy faajtót.
 - WTF?! - kiáltotta. Ja, ezt így, egyben, magánhangzók nélkül. Mind hátra fordultunk, nem értettük, mi történhetett. Jared eközben lefagyva bámult be az üres szekrénybe.
 - Mi az már? Dobd vissza! - ordította Leo.
 - Eltűnt... - motyogott Jared maga elé. Erre már a másik két hülye is összenézett, futottak hátra, hogy meglessék, mi is történt.
 - Na ne szórakozz velem! - röhögött hitetlenül Nick.
 - Hallod... Ez tényleg nincs itt - meredt maga elé döbbenten Leo.
 Szóval, ezután már mind a terem végébe gyűltünk, megvizsgáltuk a bűvös szekrényt, majd elképedve konstatáltuk, hogy "a táska valóban felszívódott". Ezután őrült gyorsasággal nekikezdtünk a tárgy keresésének, ugyan is Nick legtöbb értéke - persze, nem a tancuccairól van szó, azoknak a felét be sem hozta - abban volt. Miután végig túrtuk az egész hátsó részét a teremnek, Toby unottan előkapta a mobilját és betárcsázta a hülye számát. Pár pillanat után viszont be kellett látnunk, hogy Nick egy idióta, aki még a telefonját is lusta volt feltölteni, így hívogathattuk volna akár napestig is, nem jártunk volna sikerrel. Már mindennel próbálkoztunk, még Krist is megvádoltuk "szándékon kívüli varázslattal", aki nem győzött védekezni, így meg kellett barátkoznunk a gondolattal, hogy a táska elveszett. Ami persze teljesen nevetséges volt, ugyan is egy ötven négyzetméteres szobáról volt szó, ahonnan nem lett volna szabad csak úgy eltűnnie semminek. Negyedik óra után jöttünk rá, hogy a tatyó az ablakon esett ki. Szerencsére senki nem lopta el, pont egy bokorba esett. Kisebb agyhalált szenvedtünk az eset után, de hát ez van, aki nem gondolkozik, az így jár.
 Órák után elköszöntem Kristől, neki volt még egy fizikája. Egy gyors búcsúpuszi után ott is hagytam őt, siettem föl Adamékhez a másodikra. Miután megszenvedtem az álnok lépcsőkkel, futkározhattam át a folyosókon, persze csak halkan, lábujjhegyen, hiszen még folytak az órák. Ad már várt rám a szekrénye előtt ácsorgott, fél vállára aggatta táskáját, már a dzsekijét is felvette. Aprilnek biológiája volt, így mehettünk át a kettes számú iskolaépületbe - igaz, hogy én onnan jöttem, de hát mindegy -, megkeresni őt. Átvágtunk a suliudvaron, elég hideg volt, meg kellett osztanom a sálamat Addel. A biosz terem mellett ácsorogva várakoztunk, míg April elkészült. 
 - Kész vagyok! - rohant hozzánk a lány, teljes menetfelszerelésben, kissé kócosan.
 - Öhm. Van valami a hajadban - mutattam az idegen dologra April bozontjában.
 - Juuuj, szedd ki, szedd ki! - sikította.
 Tehát, ezután tízperces harcot vívtunk a szőke szálakkal. Elég nehéz úgy eltávolítani valamit valaki hajából, hogy az illető fel-alá ugrál, folyamatosan visítozva. Végül sikert arattunk, kihalásztunk egy szentjánosbogarat - neeem, nem lepődtem meg - a loboncból. Mint kiderült, April osztálytársai voltak oly' kedvesek, és hagytak egy kis ajándékot a lány számára. Indulás előtt azért odaadtam a fésűmet Aprilnek, nehogy frászt kapjanak tőle az utcán. És végre valahára, el tudtunk indulni.
 Ahogy kiértünk a kapukon intettem Adéknek, hogy gyorsan telefonálok egyet. Fénysebességgel vetekedve rendeztem le a telefonhívást anyuval, ami nagyjából úgy nézhetett ki, hogy "sziakésőbbfogokhazaérniszeretlekpussz!". Szóóóval, már tényleg mindennel megvoltunk, így már tényleg indultunk is volna... Csakhogy, nekünk persze a szörnyen jó formánkat kellett mutatnunk...
 Ahogy léptünk volna le a járdáról, valaki utánunk kiáltott. Érdeklődve fordultunk hátra, először nem tudtuk, ki lehet az. Aztán már azt kívántuk, bár ne is tudtuk volna meg. Adammel azonnal felismertük az illetőt. Igen, a kajapénz lopkodós gyerek. Csakhogy akkor elhozta az egyik kis barátját is. Aki nem is volt olyan kicsi. Szóval, ott álltunk, mi hárman, meg két hegyomlás. A böhöm állatok közelebb jöttek hozzánk, ördögi vigyorral a képükön. April persze azt sem tudta, mi van, értetlenül kapkodta a fejét köztünk. Ad ökölbe szorított kézzel várta be a srácokat, míg én meg sem tudtam mozdulni.
 - Na, kiscsibéim - szólt a már ismerős hapsi - Ma mit hoztatok?
 Féloldalasan fordultam Adam felé. Alig bírta visszafogni magát, az ujjai már szinte lilák voltak a szorítástól, az arca enyhén vörös lett, az ajkait véresre harapdálta. A nagyobbik gyerek kezdett türelmetlen lenni a hosszú hallgatásban, így üvöltve megismételte a kérdést. Szegény April fejét ordította le, aki kis híján elájult, maradék erejével behátrált Ad mögé. Nekem nagyon nem volt jó érzésem. Hisz azt a kevés kis pénzünket már elköltöttük ebédnél. Mit adhattunk volna azoknak? Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, hogyan kerülhetnénk el a balhét. Sajnos pont az ilyen helyzetekben szokott cserben hagyni az ép eszem, így túl sokra nem mentem az agyalással. 
 - Hol a pénzem? - ordította a benga pszichopata. Ijedtemben hátráltam pár lépést - Hova ilyen sietősen? - fordult hirtelen felém.
 - Sehova - ráztam a fejem. A legrosszabb pillanatban pedig csörögni kezdett a mobilom. Az egyik gyerek fogta, és kirántotta a zsebemből, majd erősen a földhöz csapta, úgy, hogy kirepült belőle az akksi - Hééé! - sikítottam.
 Ekkor láttam meg, ahogy April óvatos mozdulattal benyúlt a táskájába. Ügyes volt, nem keltette fel a figyelmet. Ahogy kijjebb emelte a kezét, láttam, mi volt nála. Egy gázsprayt markolgatott, folyamatosan tartva a szemkontaktust a gorillákkal. Csakhogy én hülye túlságosan is rábámultam! 
 - Mit művelsz? - nézett nagyot az egyik - Add csak azt ide! - erre elkapta April karját és durván rángatni kezdte.
 Szegény April fájdalmasan elvisította magát, azonnal elengedte a tatyóját. Adamnek pedig csak ennyi kellett, hogy elszakadjon a cérna. Teljesen elborult az agya, hatalmas erővel esett neki a hatalmas állatnak, akit elég váratlanul ért a csapás, így mind a ketten a földre zuhantak. April a lendülettől hátra esett, gyorsan oda rohantam hozzá, felsegítettem a porból. Akkor már a másik hegyomlás is Adammel volt elfoglalva, mondhatni, próbálta lerúgni őt a barátjáról. Ezt látva April azonnali sikoltozásba kezdett, üvöltözött, úgy kellett lefognom, mert, ha nem teszem, képes lett volna ő is nekik ugrani. A helyzet az volt, hogy óriási nagy szarba keveredtünk, és fogalmunk nem volt arról, hogy mit csináljunk. Adet folyamatosan verték, már-már én is úgy éreztem, hogy "kész, elég volt, én is beszállok, nem hagyom, hogy ronggyá verjék a haveromat", de mivel April teljesen önkívületi állapotba került, nem engedhettem el. Állandóan kapálózott, belém mart, szabadulni akart, sírógörcs jött rá, úgy, ahogy rám is, és nem tehettünk semmit.
 És ekkor, mint valami isteni csoda, Kris és Brent léptek ki a főkapun, röhögve valamin. Ahogy megláttak minket, kisebb szívinfarktust szenvedtek. Segítségkérő pillantással fordultam feléjük, alig állva a lábamon, majdnem összeestem már a karjaimban hisztiző April miatt. Brent először egy "MI A ... VAN ITT?! - a pontok egy elég csúnya dolgot takarnak - kiáltással díjazta a körülményeket, eközben Kris már rohant is felénk, lehajítva a hátizsákját. Akkora erővel ment neki a két behemótnak, hogy akár egy iskolabuszt is képes lett volna feldönteni. Az állatok lezúgtak a járda szélére, így Adam végre kapott levegőt, én végre elengedhettem Aprilt, April meg végre szaladhatott is Adhez. Mire visszanéztem, addigra már Brent is püfölte az egyik gyereket, Kris meg már végzett is a dolgával, ott hagyta a kiterült srácot, és felém igyekezett. Megállt előttem, majd olyan szorosan ölelt át, hogy kis híján megfulladtam.
 - Annyira hülye vagy. De azért jól vagy, ugye? Teljesen elment az eszed?! - suttogta idegesen, mire én csak röhögni tudtam, így jött ki belőlem az összes addigra felgyülemlett feszültség - Miért nem hívtál? Várj, én hívtalak... Hol a telefonod? -tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.
 - Ott - mutattam a földre, ahol még mindig ott hevert a törött darab.
 - Soha a büdös életben nem engedlek el egyedül, világos? - kérdezte nyugodt, mégis fenyegető hangon.
 - Világos - szóltam, mire kaptam egy hatalmas puszit. És ami azt illeti, nem voltam egyedül. Ugyan is pár méterre tőlünk Adam és April a földön ülve ölelték és csókolták meg egymást. Éééés, végre sikerült! Igaz, hogy szét kellett veretnünk magunkat, de összejött a dolog! Ad végre élete szerelmével lehetett.
 Ezek után fogtuk magunkat és hazamentünk. Bizony ám. A franc akart ott maradni a jómadarakkal. Tűztünk az otthonunkba. Elég hosszú volt a nap, az kellett volna még, hogy magukhoz térjenek. Míg Kris nálunk volt, végig fogta a kezemet. Ennek igazán örültem, ugyan is, ha nem szorított volna annyira, száz százalék, hogy elájulok. Ehhez nem tudok mit hozzá fűzni. Nagyon féltem.



2013. szeptember 28., szombat

24.fejezet

 Nincs is jobb érzés annál, mikor arra ébredsz, hogy valaki őrjöng melletted. Én szó szerint kiugrottam az ágyból, le a földre. Miután örömmel konstatáltam, hogy a kezem kis híján eltört, feltápászkodtam a földről, hogy szemügyre vehessem fájdalmam okozóját. A tévém előtt Dani ücsörgött - ki más lehetett volna? -, ujjait keresztbe szorítva, folyamatosan vigyorogva. Ránéztem a képernyőre, épp a tegnap esti focimeccset nézte vissza, csak azt tudnám, miért nálam. Úgy tűnt, a Dani által támogatott csapat állt nyerésre, egy újabb gól után a bátyám felugrott és üvöltözni kezdett.
 - Ezz aaazzz! - visította. Hát, én erre csak bámultam rá, neki ez kicsit sem volt feltűnő. 
 Gondoltam, hagyom őt, elmentem zuhanyozni, meg átöltözni. Az arcomba lógó tincseimtől kisebb agybajt kaptam, de nem akartam őrült módjára neki esni ollóval, inkább fogtam egy hajgumit és felraktam kontyba a loboncomat. Ezután nem is volt nagyon más dolgom, fogat mostam, felvettem egy pulcsit, és beültem Dani mellé. Egy ideig észre sem vette, hogy ott vagyok, csak később, akkor lehalkította a tévét és felém fordult. 
 - Mizu? - kérdezte. Mondanom sem kell, azonnal kinyílt a szemem. Dani rekordot döntött, még életében nem kérdezett tőlem ilyeneket. Lehet, hogy Lisa volt rá ekkora hatással, fogalmam nincs, de nem is érdekelt, csak örültem, hogy végre rám is szakított egy-két percet.
 - Igazából semmi - szóltam csodálkozva - Mikor jöttél haza?
 - Valamikor hajnalban...
 - Aha... Te, figyelj csak... - vakartam meg a fejemet - Csak egy kérdés. Miért az én szobámban vagy?
 - Miért ne? - vonta meg a vállát.
 - Hát... Mondjuk, nekem nem gond... - ráztam meg a fejem, mire ő legyintett és már vissza is tért a saját kis "kocka" világába, a mobilján kezdett el nyomkodni valamit.
 Én ezt egy "ookééé..." szituációnak tudtam be, hamar fel is pattantam a földről, magamhoz kaptam a táskámat, majd megindultam a folyosó felé. Az ajtóban azért még egyszer visszanéztem Danira, végig gondoltam, hogy előfordulhat-e egy huszonéves emberrel bármi rossz egy tinédzser lány szobájában. A horrorisztikus rémképek után inkább elhesegettem a gondolatokat, és lerobogtam a lépcsőn.
 A kapun kiérve odaléptem Krishez, hagytam, hogy megöleljen és megcsókoljon. Miután túlestünk a reggeli üdvözléseken, még beszélgettünk egy kicsit, nem volt túl sok kedvünk bemenni a tanításra. Gondoltuk, elütjük az időt, legalább lesz kifogásunk a késésre. Kris először is - természetesen direkt - nem bírta becsatolni a sisakomat, valamiért a csatba folyton beleakadtak a frufrumból lelógó hajszálak, amíg ő bénázott én fuldokoltam a röhögéstől, aztán elegünk lett abból az átkozott bukóból, behajítottuk az ülés alatti tartóba. Ezek után Kris közelebb húzott magához.
 - Mit szólnál hozzá... - kezdte, mire nekem felcsillant a szemem.
 - Ajándékot kapok? - derültem fel.
 - Ne már! Most komolyan. Kettőnk közül ki is a varázsló? - nevetett fel.
 - Akkor azt kapok? - vigyorogtam. Végre egy sikerélmény. Háh!
 - Tessék - szólt halkan, majd elővett a zsebéből valamit. Kíváncsian követtem a tekintetemmel a mozdulatait. Egy kis doboz volt nála, lassan nyitotta ki, végig a reakcióimat figyelte. Megfogta a kezem, majd ráhúzott az ujjamra egy gyűrűt. Jó, először nem is tudtam, mit csináljak, tátott szájjal meredtem a kezemre. Egy ezüst, gyanítom, jegygyűrű díszelgett az ujjamon! - Csak nem elpirult a kisasszony? - szólt idegesítően szép mosollyal az arcán.
 - Ez itt...? - motyogtam.
 - Anyukámé volt - mondta. Hatalmas szemekkel néztem fel rá - Nyugi. A tied - suttogta.
 - Köszönöm - szóltam, majd megöleltem, ő pedig nyomott egy puszit a homlokomra.
 Így indultunk el a suliba. Mivel én érzelmileg labilis vagyok, elég könnyen jövök zavarba egyetlen kis apróságtól. Szóval, mikor elértünk a gimihez, rákvörös fejjel baktattam be az épületbe. Kris végig a kezemet fogta, ez is rátett egy lapáttal. Persze megkaptam az utálatos "Kris ezzel jár?!" nézéseket a folyosókon ácsorgó összes diáktól, így kaptam még egy okot az idegeim rombolására. Feszengve léptem be a termünkbe, a bűvész úr még mindig engem szorongatott, így mentünk hátra a saját padjainkhoz. Még szép, hogy a nagy hallgatásunkra mindenki felkapta a fejét, és még szép, hogy azonnal körül is vettek minket. Míg én Kris ölében ülve rágtam a hajam - zavarban voltam, na -, ők gyanúsan méregettek minket, egyedül az ikrek és a hülyék rohangáltak tovább. 
 - Mi az ott az ujjadon?! - kiáltotta el magát Carla, amitől azonnal összerezzentem. Erre mindenkinek feltűnt a gyűrűm, sorban támadtak minket az összes aktuális kérdéssel.
 - Haver - fogta a fejét Brent - Eljegyezted?! - fúúú, hát itt kaptam végső sokkot, ijedtemben elröhögtem magam, abba se tudtam hagyni a nevetést.
 - Jegyezte el őt a halál! - vihogott Kris is, közben szorosan átölelte a derekamat.
 - Azta! De szép! - vigyorgott Leila.
 - Na, halljuk! Mire kaptad? - nézett rám Rose. Na, ezzel kicsit bajban voltam, ugyan is fogalmam nem volt, mivel érdemelhettem ki az ajándékomat. Segítségkérőn néztem Krisre, aki csak elmosolyodott.
 - Csak úgy - vonta meg a vállát. Engem azonnali melegség öntött el, folyamatosan vigyorogtam, úgy öleltem át a bűvész urat.
 - Jen, eléggé kipirultál - nevetett Brent, én pedig ekkor döbbentem rá, hogy az arcszínem meghaladta a lehetetlent.
 - Hát, izé... Elég meleg van itt - magyarázkodtam, mire mindenki elröhögte magát, még Toby és Natalie is megajándékozott egy kedves mosollyal.



 Miután végre sikerült kiszenvednem a szekrényemből a kémia cuccomat - beragadt az a vacak zár! -, sietősre fogtam a dolgot, fogtam a táskám és már indultam is át a másik épületbe. Vagyis mentem volna, ha valaki nem jön nekem. Rollerrel. Az ütközésnek köszönhetően vagy három métert repültünk egymástól, kissé kábultan szenvedtük fel magunkat a földről.
 - Bocs, Jen. Most már én is kezdem unni - fogta a fejét Adam.
 - Semmi baj - mondtam, közben gyorsan leporoltam magam, felszedtem a könyveimet a földről és megálltam Addel szemben.
 - Kémia? - vonta fel a szemöldökét, mire bólintottam - Na, gyere, én is arra megyek.
 Ezek után Adam összecsukta a rolliját, és mellettem sétálva indultunk el. Újra. Persze gyaloglás közben megbeszéltük, mi is a helyzet a másikkal, én erősen tartottam magam, védtem az "April-üggyel" kapcsolatos feltevéseket, próbáltam mindenben segíteni hős szerelmes barátomnak, eddig nem túl nagy sikert aratva. Ad meghallgatta a gyűrű sztorit, természetesen odáig volt, meg vissza, velem együtt örült. Mondjuk, fogalmam nem volt, hogy miért is örültünk annyira, hiszen tényleg nem mentem Krishez feleségül, csak kaptam egy ajándékot, de hát, jó volt az akkor, nekem legalábbis tökéletes. Így ezzel el is voltunk, röhögtünk egy  csomót egymáson, azonban mielőtt kiléphettünk volna a bejárati ajtón, egy számunkra tök ismeretlen gyerek ugrott elénk.
 - Szóval ti vagytok az újak - állapította meg. Adammel összenéztünk, egy gyors "ez meg mi a fenét akar" pillantással megdumáltunk mindent. Először is igen, mi voltunk az "újak", bár nem hinném, hogy három hónap elmúltával még mindig azoknak kellett volna lennünk.
 - Öhm... Aha? - nyögte ki végül Adam furán.
 - Értem - bólintott - Gondolom, van pénzetek is - szólt. Na, erre tágra nyílt a szemem, már tényleg nem volt semmi elképzelésem arról, hogy miért is akadt ránk a srác. Kicsit közelebb lépett hozzánk. Adamnél vagy két fejjel lehetett magasabb, jó erőben volt, engem simán ketté törhetett volna, amikor akart - Kérem.
 - A pénzünket? - néztem rá felvont szemöldökkel. Erre a gyerek fölém hajolt, bennem meg megfagyott a vér.
 - Igen, azt - mondta.
 - Mi ez, ötödik osztály? Elveszed az uzsi pénzünket, vagy mi? - röhögött fel hitetlenül Ad.
 - Elveszem - bólintott ellenmondást nem tűrő hangon.
 Én kicsit megijedtem, azonnal megfogtam Ad barátom kezét, kissé hátrébb is álltam, lehajtott fejjel vártam, mi lesz most velünk. Ami persze nevetséges, gimisek voltunk, nem alsós általános iskolások, mégis megrettentem a nagyobb sráctól, úgy éreztem magam, mintha épp a nyolcéves énembe rúgtak volna bele egy hatalmasat. Adam állta a gyerek tekintetét, farkasszemet nézett vele. 
 - Mit is mondhatnék? Semmi kedvem nincs egy trollnak adományozni az értékeimet - szólt. 
 Na, kész, ennyi kellett, a srác begurult, a szemei villámokat szórtak, egyetlen pillanat kellett ahhoz, hogy kicsavarja a kezemből a táskámat.
 - Héééé! - visítottam. Ő ügyet sem vetett rám, feltúrta a tatyóm tartalmát, végül kihalászta belőle a tárcámat és kivette a benne lévő dollárokat.
 - Nagyon gyorsan állítsd le magad, te... - éreztem, hogy Ad teljesen elveszti az eszét, gyorsan megszorítottam a karját, teljes erőmből, jelezve ezzel, hogy "nem mehet neki a két és fél méteres idegen hülye gyereknek". Ad erre hátranézett, pont az ijedt szemeimbe, azonnal tudta, hogy mire gondoltam, így engedett szoros öklein, csöndben végig nézte, ahogy kiraboltak.
 - Köszönöm szépen - integetett az arcunk előtt a pénzemmel. Azzal sarkon fordult, és elrohant. Mi pedig ott maradtunk az üres folyosón, tökegyedül, én ugyebár teljesen kifosztva. Elengedtem Adam karját, felszedtem a földre hajított táskámat, majd szembe álltam a barátommal.
 - Esküszöm, hogy megölöm azt a gyereket - dühöngött.
 - Ne mondj ilyet. Nem történt semmi - nyugtatgattam - Csak nincs semmim, amiből ebédet tudnék venni magamnak. Ettől nem dől össze a világ.
 - Szólok Krisnek és Tobynak - jelentette ki, nekem meg hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj.
 - Ne! Csak nekik ne! Tudod, milyenek. Ígérd meg, hogy nem szólsz nekik egy szót sem! - kérleltem.
 - Jenny, ez az ember elvette az pénzed! Mi van, ha nem engedjük, és még meg is ver?! Felfogtad te, hogy itt így mennek a dolgok? - nézett rám idegesen.
 - Felfogtam - motyogtam. Erre kicsit megenyhült az arca, gyorsan megölelt.
 - Jó, nem szólok nekik. 
 - Köszönöm - mondtam.
 - Majd te beszámolsz Krisnek a történtekről.
 - Valamiért sejtettem - nevettem fel.
 Ezek után rohanni kezdtünk, ugyan is ezzel a kis kalanddal késtünk pár percet az óráról. Miután végre beestünk a terembe, sűrű bocsánat kérések közepette elfoglaltuk a helyünket és azonnali hatállyal magolni kezdtünk. Alig bírtuk visszatartani a nevetést írás közben, folyamatosan egymást piszkáltuk, mikor nem figyelt ránk a tanár. Persze Adam nyert, tudta, hogy csikis vagyok, azonnal megtámadta az oldalamat, én meg kis híján lefordultam a székről. Azért én se hagytam magam, sikerült elérnem, hogy Ad harminc perc után üvöltsön egy hatalmasat. Mondanom sem kell, nagy sikerünk volt.
 Kémia után szép lassacskán visszavonultunk a termünkbe, leszállt a szokásos "megőrültünk, ezt nektek!" hangulat. Valami különös csoda folytán, de nem kerültünk fel az igazgatóiba, pedig amit műveltünk, azért járt volna nekünk egy hatalmas respect. A hülyék felfedezték, fogy ha fordítva veszik fel a pulcsijukat, akkor a kapucniuk előre kerül. És ebből mit lehet kikövetkeztethetni? Hát persze. A szünetük azzal telt, hogy arcukba húzott csuklyával rohangáltak a folyosón. Ennek köszönhetően nem láttak semmit, így feldöntötték a folyosókon járkáló diákokat, tanárokat, néhány kukát, és letéptek egy körplakátot. Ezzel el is voltak, úgy öt percig, aztán új elfoglaltságot kellett keresniük. Mivel Leviék éppen akkor érkeztek, mikor ötlet kellett volna, természetesen bedobták magukat. Először is, valaki hirtelen kirántott engem Kris öléből, a következő pillanatban már Levi hátán találtam magam. Segítségkérőn körbenéztem, hátha valaki szándékozik segíteni rajtam, de tévedtem, ugyan is nem csak én álltam egyedül ebben a helyzetben. Rose Jared, Megan Nick, Lora pedig Leo nyakából sikongatott, Leila Scott és James vállán haldokolt, April Adam hátán röhögött, Mark pedig Nataliet kapta volna fel, ha Toby nem vágta volna nyakon egy könyvvel. Tehát, a nyolc nem normális kirohant velünk együtt a folyosóra, ott szaladgáltak le-fel a lépcsőn, ugráltak, forogtak, mi meg erős hányingerrel küzdve próbáltunk tartani magunkat. Rosenak persze acélgyomra van, neki meg sem kottyant az egész, sőt, még ráadást is kért. Egy kis idő után már tényleg nem bírtam tovább, megkocogtattam Levi karját, mire ő megállt és hátra nézett rám.
 - Mi az, szépség, rosszul vagy? - nevetett, mire heves bólogatásba kezdtem.
 - Mi lenne, ha átvenném a szépséget? - kiáltott oda hozzánk Kris, aki addig a terem ajtónak dőlve figyelt minket. Gyorsan lekászálódtam Leviról, majd úgy, ahogy voltam, beestem Kris karjaiba. Nem tehettem róla, annyira el voltam szédülve, azt sem tudtam, merre van a jobbra, meg a balra - Héé! - röhögött fel - Azért próbáljunk meg két lábon állni, jó? - fogta két keze közé az arcom, mire elmosolyodtam.
 - Őőő... Angyalka - szólt mellőlem Mark, mire felé kaptam a fejem.
 Na, azt hiszem, akkorát röhögtem, hogy még a szomszédban is hallhatták. Ennek egyszerű oka volt, mégpedig az, hogy Rose a nagy száguldozásban fennakadt az egyik folyosókat elválasztó ajtón, nem merte elengedni a félfát, mert félt, hogy nagyot fog esni. Jared alatta állt, két kezét a magasba tartva, folyamatosan az nevetve, hogy "nyugi van na, elkaplak, csak engedd már el azt az izét!". Rose riadt tekintettel fordult körbe, gondolom, olyas valakit keresett, aki egy kicsit erősebb Jarednél, de mivel Kris engem próbált feltámogatni a földről, Brentnek esze ágában se volt felállni a lépcsőről, Nick meg Megannel volt elfoglalva, döntenie kellett. Vagy megbízik Jaredben, vagy megvárja, míg egy karbantartó fel nem mászik hozzá létrával. Természetesen az előbbit választotta. Szorosan behunyta a szemeit, hangosan elszámolt háromig, majd, mikor már tényleg nem talált semmilyen kibúvót, elengedte a félfát, és zuhanni kezdett Jared felé. A következő pillanatban már csak a puffanást hallottuk, Rose és a hülye a padlón voltak kiterülve, nyögdécselve gurultak le egymásról. Gyorsan oda szaladtam őrült barátnőmhöz, és kezet nyújtottam neki.
 - Nagyon fájt? - kérdeztem aggodalmasan, ő pedig boldogan elfogadta a segítségemet, sikerült felrángatnom.
 - Nem igazán. Jared felfogta az esést - röhögött, közben gyorsan megigazította a haját, majd lehajolt a hülyéhez - Hééé! Hallod, Leto! Fox! Élsz még? - üvöltötte a fülébe, mire Jared átfordult a másik oldalára - Ennek annyi.
 - Nem maradhat itt! - nevettem.
 - Na jó - vihogott Kris, intett egyet Brentnek is, aztán a két fiú megragadta Jared lábait, és húzni kezdték. Be, egyenesen a terembe. Még szép, hogy az egész folyosó zengett tőlünk. Hiába, élni tudni kell.
 Így indultunk haza felé is, az egész baráti társaság. Őrjöngve, vihogva róttuk az utcákat, egymás vállába kapaszkodva, ha éppen ránk tört az a fránya röhögőgörcs. Levi kitalálta, hogy ő "márpedig most felvesz a nyakába", így én igazándiból a magaslatból figyelhettem a többieket. Persze, Rosenak is tetszett az ötlet, azonnal megkérte Scottot és Jamest, hogy őt is vegyék fel, így már ketten lestük a népeket madártávlatból. Útközben folyamatosan szakadoztak le tőlünk néhányan, lefordultak a kisebb utcákon, mindenki a maga útján. Végül már csak hárman maradtunk: Rose, a motorját toló Kris és én. Miután drága barátnőmtől is búcsút vettem, felszálltam Kris mögé a mocira, úgy tettük meg a maradék távot.
 Ez után a fárasztó nap után rám fért a pihenés, ahogy beestem a szobám ajtaján, már dőltem is az ágyra. Sajnos túl sokáig nem aludhattam, még leckét kellett csinálnom, meg fel kellett hívnom Mátét is, nem ártott volna tájékoztatnom őt az elmúlt napok eseményeiről. Idáig persze nem jutottam el, mert Kris állított be, a szokásos "ablakos" formájával. Míg én éppen a matek egyenletektől haldokoltam, addig ő elfoglalta kis helyét az ágyam végében, ott nyomkodta a laptopomat. Csak néha néztem rá, mikor végeztem egy feladattal. Végül feladtam az egészet, arrébb hajítottam a könyveimet, úgysem bírtam volna koncentráltam, meg amúgy is,  a bűvész úr elindított valami őrjöngést a gépen.
 - Mit csinálsz? - néztem rá furán, majd bemásztam mellé.
 - Lolozok - vonta meg a vállát. Érdeklődve figyeltem, ahogy épp befejezi a letöltést, és megkezdi a játékot. Hát az az ide-oda rohangálás, ütlegelés, team fight, meg a káromkodás nekem valami hihetetlenül magas volt. Csak bámultam értetlenül a képernyőre, mire Kris felém fordulva elröhögte magát - Ki szeretnéd próbálni?
 - Én? - kérdeztem, le sem véve a szemem a monitorról.
 - Miért, szerinted ki? - vigyorgott.
 - Elég bonyolultnak tűnik, inkább kihagynám - ráztam meg a fejem.
 - Ne már! Gyere, megtanítom - kapta el a karom, és egyetlen mozdulattal berántott az ölébe. Én egy gyors "úristenmegfogokhalni" sikollyal huppantam le, ő pedig, hogy ne tudjak elszökni, körém fonta mind a két karját, úgy ölelt át - Na, tehát - kezdte az oktatást - Így tudsz előre menni, így harcolsz, itt veszel magadnak speckó cuccokat, és azokat kell leverni - mutatott végig a pályán.
 - Aha... - memorizáltam a dolgokat.
 - Na, de indulj, kezdődik! - kiáltotta, mire én fogtam az egeret, és kattintgattam, amrre láttam. 
 Na, tehát, a játékot annyival jellemezném, hogy borzasztóan nehéz! Amit produkálni tudtam, az annyi volt, hogy elindultam arra, amerre a többi kis idegen lény, aztán valami grislimedve hirtelen leütött. Én először csak hitetlenül elnevettem magam, majd indult újra az egész. Ééés! Sikerült leütnöm egy ilyen kis lila izét. Persze, én nagyon jól szórakoztam, míg Kris folyamatosan a fejét fogta, szerintem már sírni is képes lett volna a technikámon. Egy kis idő után vége lett az egésznek, sajnos vesztett a csapatom (haha), Kris meg a falat ütve röhögött.
 - Na, milyen voltam? - dőltem neki a mellkasának.
 - Szörnyű - mondta, majd belepuszilt a hajamba.
 - Hé! Tizenöt másodpercig bírtam a pályán élve - szóltam sértetten.
 - Ja. Új rekord - mosolygott.
 Ezzel így el is voltunk, egész este. Olyan kilenc körül jutott eszünkbe, hogy Krisnek haza kellett volna mennie, nekem meg tanulnom. Tehát, egy gyors búcsúcsók után a bűvész úr távozott, én meg folytathattam az agysejtjeim gyilkolását. Szuper volt. De tényleg. Mátéval is beszéltem, körülbelül négy percet, mert kissé kómás volt, gondolom, ő sem aludt túl sokat. De a mondandóm lényegét még képes volt kivenni, azonnal felkiáltott, mikor közöltem, hogy ugyebár összejöttem Krisszel. Ennyi örömhír elég is volt neki, fogta magát, elköszönt, aztán lecsapta a telefont és elaludt. Követtem a példáját, lezuhanyoztam, ledobáltam az ágyamról a cuccaim, majd végre ledőlhettem.




2013. szeptember 9., hétfő

23.fejezet

 Természetesen nem úgy telt a napom, mint általában szokott. Ugyan is semmi sem volt már ugyan olyan.
 Ahogy felkeltem, indultam is átöltözni, festeni - anyunak sikerült összemaszatolnia a falat, így nekem kellett kijavítanom a hibát -, reggelizni. Miután megvoltam minden lényeges kora reggeli kis programommal, felkaptam a táskámat a vállamra, és egy sálat tekertem a nyakam köré a hideg ellen. A cipőmmel szenvedtem egy darabig, érthetetlen módon éjjel mindig összegubancolódik a fűző. Végül megigazítottam a hajamat, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki most ment neki az ajtónak - mert így volt - és indulhattam is. Ahogy kiléptem az ajtón, azonnali melegség öntött el, széles mosollyal lépkedtem a járdán, ki a kapun. Kris a motorjának dőlve figyelt engem, majd felém nyújtotta a kezét, közelebb húzott magához és megcsókolt. Nem tarthatott tovább pár másodpercnél, én mégis úgy éreztem, órák hosszán át álldogáltunk így.
 - Mesélj, milyen volt a vidámpark? - vigyorodott el, mire én nyakig elpirultam.
 - Egész elviselhető - szálltam be végül a játékba.
 - Megöl a kíváncsiság - szólt, erre mind a ketten elröhögtük magunkat, majd felszálltunk a motorra és megcéloztuk a sulit. Az első olyan pillanatunk, ami nem azzal végződött, hogy öltük egymást. Kivételes alkalom.
 A kapuk előtt már vártak ránk a kedves barátaink. Kris leparkolt, majd megfogta a kezem, az ujjait az enyéimre kulcsolta, így sétáltunk be az udvarra. Ahol Leila először is a nyakamba ugrott, én fuldokoltam, a többiek meg tapsoltak, és bár tök megható volt, meg minden, kicsit sok volt nekem ez a felhajtás. De mindegy is, a lényeg, hogy örültek, amiért örültünk. Adamnek sikerült közelebb férkőznie hozzám, megölelt, majd gratulált hozzánk, végül súgott nekem egy gyors helyzetjelentést az April-üggyel kapcsolatban. Mark és Dave leálltak velem egy kicsit beszélgetni, majd folytatták a "ki rúgja messzebb a tankönyveket?" játékot. Aztán Levi is előkerült, egy fának dőlve intett nekem, én szóltam Krisnek, hogy mindjárt jövök, ő nézett egy nagyot, de elengedte a kezemet, én pedig oda siettem Levihoz.
 - Hát így állunk - állapította meg egy furfangos mosollyal - Pedig igazán érdekeltél - kacsintott rám a napszemüvege alól.
 - Hogyne. Én mindenki szívében nyomot hagyok - nevettem el magam, mire ő fél karral átölelt.
 - Jól van, Pöttöm - azzal vissza is sétáltunk a többiekhez. Ennyivel lerendeztük az egészet. Levi nagyon jól tudta, hogy semmit sem tehetett, de onnantól kezdve vigyázott rám, mert barátok voltunk. És amúgy sem akarta felrúgni az egyezségünket.
 Bevonultunk az épületbe, fel a termünkbe. Az ikrek mindenképp meg akarták mutatni a táncukat, amit állítólag a hétvégén koreografáltak, így a hülyék összetolták a padokat, mi leültünk az előre kialakított nézőtérre, onnan figyeltük Lorát és Megant. Mondjuk, az előadásukhoz nem tudtam hozzászólni, de azért aranyos volt. Rose később elkérte a matek házimat, hogy óra előtt még gyorsan lemásolhassa, ezt Jared sajnos észrevette, ő magának akarta a jó jegyet, így veszekedni kezdtek Rosezal, aztán verekedni, erre Leila visítozott, hogy hagyják abba, a másik két hülye folyamatosan azt kántálta, hogy "buuunyó, buuunyó!", Brent röhögött, Carla pedig fogadott az ikrekkel, hogy melyikük dől ki hamarabb. Hát nem is tudom... Én csak bámultam rájuk, Krisszel együtt, úgy tűnt, adott esetben mi voltunk a legnormálisabbak. Legalább is ezt hittem, ugyan is Kris is őrjöngeni kezdett egy kis idő múlva, hogy "ez az Jared, le tudod nyomni!". Na, kész, itt vesztettük el az eszünket, ment tovább a szokásos állatkodás, ráadásul felső fokon, egészen addig, míg be nem lépett a tanár és fel nem küldte a két balhést az igazgatóiba. Így szegények kaptak egy-egy intőt és még a házijuk sem volt kész. De se baj, kicsit sem szomorította el őket a helyzet.
 Szünetben a kis csapat eldöntötte, hogy "márpedig mi most kimegyünk az udvarra", ezért fogtuk magunkat és lecsörtettünk a lépcsőn, ki a főbejáraton. Elfoglaltuk megszokott helyünket a lelátó alatt, szépen bevártuk Adaméket is, majd kezdetét vette a "mese a szombatról" című kis regényünkről való tájékoztatás. Egy szóval, Aprilék tudni akarták, mi történt aznap. Bele is kezdtünk a sztoriba, Rose éppen vadul magyarázta az esetet, mikor a vattacukortól ragacsos keze hozzá tapadt egy kiskutya szőréhez - áhítattal hallgattuk -, mikor Sarah is úgy döntött, beül a hallgatóság közé. Az arcomról azonnal elrebbent az a falat kis mosoly, amit Rose okozott, Sarah levágta magát törökülésbe, ördögi vigyorral figyelt engem. Carla ezt azonnal észrevette, kétségbeesetten kapkodta köztünk a fejét, majdnem kiesett Brent öléből. Majd egy kis idő után - mikor már képes lettem volna az ájulásra is - hirtelen megszólalt.
 - Kris, mondd el nekik, mi történt még! - kiáltotta széles mosollyal, mire én bennem megfagyott a vér. Idegesen pillantottam a mellettem ülő Krisre, aki látva rajtam a feszültséget, megszorította egy kicsit a kezemet.
 - Nem hinném, hogy ez olyan marha jó sztori - röhögött fel aztán, mire Megan felnevetett, Lora meg nyávogni kezdett, merthogy "ő még nem is hallotta".
 Ebből jött a vita, a társaság fele azért üvöltözött, mert kíváncsi volt, a másik fele azért, mert nem volt kíváncsi, egy ember síri csendben, holtsápadt fejjel ücsörgött, egynek pedig azonnali hányingere volt. Gondolom, nem kell részleteznem, ki melyik státuszba tartozott. Tehát, a hirtelen kialakult háborúnkra mindenki felénk fordult az udvaron, kérdőn pillantgattak ránk, sugdolózni kezdtek, majd ránk untak és folytatták azt, amit addig csináltak. Míg Kris próbálta hárítani a komment-támadásokat, addig én veszélyes farkasszemet néztem az ideg összeroppanás szélén álló Sarahval. Aztán, a lány felpattant, mind rá emeltük a tekintetünket, már csend volt, ő még mindig engem bámult, majd sarkon fordult és elsétált. Ezek után Daveék és a hülyék hangos "húúú"-zásba kezdtek, én zavartan bámultam a földet, Carla diadalmas sikerét ünnepelte, April és Leila kérdőn meredtek rám, Rose meg röhögött. Ez volt aztán a kulturált viselkedés legteteje. Legalábbis részükről. Szóval, én ezt az esetet betudtam egy "ez az Jenny, most aztán ásd el magad!" történetnek. Király.
 Csengetéskor mindannyian felugrottunk, csordaként indultunk vissza az épületbe, pár embert fel is döntöttünk, de hát ez nálunk már részlet kérdés. Próbáltam elkerülni Carlát, mérges voltam rá, hülyeség volt felhoznia ezt az egészet, úgy, hogy Sarah is ott volt. Próbáltam átvágni a tömegen, elértem a szekrényemig, kivágtam az ajtaját, idegesen matattam benne, nem találtam a könyveimet, még ez is, valaki neki lökött a falnak. Dühöngve keresgéltem tovább a töri cuccom, közben Kris lépett mellém.
 - Figyelj csak... - kezdte, én meg hatalmas sikerrel kihalásztam a könyvemet - Minden oké? - kérdezte, én rá se néztem, csak becsaptam a szekrényem ajtaját és elindultam a folyosón. Kris elkapta a karomat, minek következtében majdnem elestem, de őt nem érdekelte, visszahúzott magához - Jenny - nézett a szemembe.
 - Jól vagyok - fújtattam - Csak engedj el - ő erre elkapta a kezét, én pedig becsörtettem a termünkbe és leültem a helyemre.
 És ezennel megint búcsút mondtam a jókedvtől, a vidámságtól és a nevetéstől, ugyan is arra a napra teljesen hanyagoltam az ilyen és ehhez hasonló elfoglaltságokat. Fel sem álltam a padomból, semmit nem csináltam órákon, csak rajzolgattam, zenét hallgattam és mérgelődtem. Hiába, hisztizni tudni kell, én már mesterien bánok ezzel a képességgel. Tanítás után elsőként hagytam el a termet, elmentem ebédelni, teljesen elkülönültem a többiektől, egyedül Roset tűrtem meg magam mellett. Igazán hálás voltam neki, amiért nem faggatott, hanem békén hagyott. Igen, nekem ennyi is elég, hogy szörnyen érezzem magam, pedig kicsit sem bírtam Saraht, de hát ez azért mégsem volt emberi dolog! Velem együtt persze Carla is végig durcizta a napot, nagyon jól tudta, hogy dühös voltam rá. Szóval, Kris és Brent mondhatni, beleőrült abba, hogy fogalmuk nem volt arról, mi bajunk, így ők ketten együtt próbáltak nyomozni, Carla kerülni a további feszkót, én meg Carlát.
 A kapuk előtt vártam Krisre, a táskámban matattam a telefonomat keresgélve, már egy ideje csöngött. Aztán végre ráakadtam, gyorsan a fülemhez kaptam.
 - Igen? - kiáltottam.
 - Figyu - kezdte Dani -, el kell mennem valahová, holnap jövök csak haza. Szólnál Anyuéknak, mert nem értem el őket.
 - Persze - fogtam a fejem - Hová mész?
 - Az most lényegtelen... Lisa se megy haza! - jutott hirtelen eszébe.
 - Hát jó... - néztem nagyot - Szia.
 - Szia. Tökmag! - szólt még egyszer bele a kagylóba - Vigyázz magadra - mosolyogva tettem el a telefonom. Dani nekem mondott el valamit, ráadásul újra emberként kezel? A bátyám felnőtt... Olyan büszke voltam rá!
 Eközben Kris érkezett meg elém a motorral. Szájából kilógott a füstölgő cigaretta, gyönyörű zöld szemeivel folyamatosan engem bámult. Gyorsan bekötöttem a cipőmet - bénáztam vele egy sort -, majd szép lassan oda sétáltam hozzá. Egyik kezében egy sisakot szorongatott, elvettem tőle, felvettem és felültem mögé a motorra. Ezután elindultunk haza felé. Egyetlen szót sem szólt, csöndben figyelte az utat. Kirakott a ház előtt, én gyorsan megpusziltam, majd berohantam az ajtón.
 Innentől kezdve két órán keresztül terrorizáltam az agyamat mindenféle ismeretlen matek egyenlettel és irodalmi művekkel. Gondoltam, ki kéne már találnom egy sajátos tanulási módszert, ha már hülye vagyok ahhoz, hogy normál ember módjára magoljak. Ja, csak ehhez elég nehéz volt neki kezdeni. Szóval, inkább hagytam az egészet, majd máskor rendezek agykontrollt, a lényeg, hogy egy mukkot nem értettem a leckémből. És a hangulat csak fokozódott, mikor ki kellett dolgoznom egy tételt. Ötkor monda fel az eszem a teljes szolgálatot, hanyatt vágtam magam a földön, próbáltam egy kicsit ellazulni, de sajnos nem ment. Megdörzsöltem a szemeimet, átfordultam a hasamra, úgy olvastam tovább a feladott verset, hátha tovább is el tudok jutni a szerkezeténél, de hamar feladtam.
 Gondoltam, alszom egyet, ott a földön, tök spontán, már lehunytam a szemeimet, szerettem volna pihenni csak pár percet. De természetesen én még ehhez is szerencsétlen vagyok. Ekkor jelent meg a párkányban Kris, ezzel megmentve az életemet. Rohantam kinyitni az ablakot, ő bemászott a szobámba és megállt egyenesen előttem.
 - Utoljára kérdezem a mai nap folyamán - nézett a szemembe - Minden oké? - hát ez az egész először is sokkolt, aztán átgondoltam, mennyire lehettem antiszociális a többiekkel. Hát nem egy kicsit, nagyon.
 - Persze - vontam meg a vállam. 
 - Nem érdekel Sarah. Cseppet sem. Engem csak te érdekelsz - mondta, mire mosolyogva bólintottam.
 - Értem. De... - kezdtem - Tudsz segíteni a háziban? - mutattam a padlón széthajigált füzeteimre és tankönyveimre, mire ő finoman elmosolyodott, két keze közé fogta az arcom, majd megcsókolt.
 - Figyelni kellett volna az órán - mondta, erre felnevettem, ő meg újra megcsókolt. 
 Egy ideig ezzel el is voltunk, aztán be kellett látnunk, hogy a házim nem készül el magától, így muszáj volt kezdenünk vele valamit. Leültünk, őrült sebességgel irkáltunk, magyaráztunk egymásnak, közben nem bírtuk ki, hogy ne röhögjünk a másik logikáján. Ami az én esetemben teljesen érthető, azonban Kris ritkán téved, éppen ezért volt vicces, mikor tele írta matek példákkal a történelem füzetemet. Ráadásul hibás eredményekkel. Végül feladtuk, kerestünk egy számológépet, azzal oldottuk meg a részletszámításokat, hogy ha már hülyék vagyunk, valamire juthassunk legalább. Szóval, beletelt egy kis időbe, de sikerült. Mondjuk, én szívem szerint egy kisebb ünnepséget rendeztem volna...
 Az ágyamon ülve nyomkodtuk a laptopom, valamiért nem akart elindulni a net, ezt a hatalamas problémát próbáltuk orvosolni. Aztán, mint valami isteni csoda, a skype betöltött és csilingelni kezdett, ami röviden annyit jelentett: Máté hív. Igaz, rajta kívül engem nem keres túl sok ember. Szóval, visszaírtam neki, hogy nem túl alkalmas az idő a beszélgetésre, amitől természetesen ő teljesen lelombozódott, így a két sor helyett - amit eredetileg szántam volna rá -, kisebb regényt kellett küldenem neki az érveimről. Én ezzel teljesen le is voltam foglalva, észre sem vettem, hogy Kris már az ablakban ült. Aztán hirtelen felkaptam a fejemet.
 - Fújj! Dobd már el! - kiáltottam rá, mert épp rágyújtani készült. Még szép, hogy rám se hederített, csak elröhögte magát, a cigaretta meg füstölögni kezdett.
 Felpattantam az ágyról és leültem mellé a párkányra. Néztem egy darabig, míg ő a képembe vigyorogva szívta tovább a hülyeségét. Azt hittem, megfulladok az arcomban landoló borzalmas füstmennyiségtől.
 - Na jó! Add ide! - kaptam ki a kezéből egyetlen mozdulattal a szálat.
 - Hé! - kiáltotta el magát - Kérem vissza!
 És ezennel indítjuk is az "olcsó játék hülye gyerekeknek" vetélkedőt! Ugyan is Kris megpróbálta visszaszerezni a cigijét, mert idő közben a dobozt is sikerült kihalásznom a zsebéből. Én megijedtem, gyorsan felpattantam és elrohantam, mert nem akartam kiesni az ablakon, ő rohant utánam. A nagy futkározásban feldöntöttünk pár virágcserepet, széket, lámpát, eltörtünk egy antik vázát, és juttattam egy kis hamut a krémszínű falra. Természetesen Kris megbotlott a lépcsőn hagyott kabátomban - mondjuk, fogalmam nincs, hogy kerülhetett oda -, ennek köszönhetően legurult a lépcsőn, egyenesen rám esett. Ez volt az első fázis. Életemben először voltam olyan ügyes, és időben feltápászkodtam a földről, azzal szaladtam is tovább, Kris üvöltözött, a szomszédok meg szerintem féltek. Aztán nem bírtam tovább, teljesen kifulladtam, már hatszor megkerültem menekülés közben a konyhát, végül nekidőltem a pultnak, ott próbáltam kifújni magam egy kicsit. Egy vita Krisszel többet ér, mint ezer tesi óra. Már majdnem túl voltam az ájuláson, mikor a hátam mögül előbukkanó Kris elkapta a derekam, majd felemelt, én meg azt hittem elhányom magam, ugyan is elkezdett a szoba közepén pörögni, velem együtt.
 - Jó! Elég volt! Megadom magam! - ordítottam, mire végre abbahagyta a kínzásomat és felültetett a konyhapultra. Majd megállt velem szemben, úgy ölelt át és puszilt bele a hasamba.
 - Kérem - nyújtotta a kezét. Gondoltam egyet, elővettem egy szálat a dobozból.
 - Gyújtsd meg - kértem.
 - Miért? - nézett rám kérdőn.
 - Kíváncsi vagyok, hogy mi az, ami olyan jó benne - mondtam, aztán átgondoltam a dolgot, de még így sem tágítottam.
 - Megőrültél? Szó sem lehet róla! - rázta meg a fejét, majd megpróbálta kicsavarni a kezemből a papírdobozt.
 - De! Most már kíváncsi vagyok rá. Kérlek! - ellenkeztem, de már késő volt, Kris visszaszerezte a zsákmányom.
 - Majd egyszer kipróbálhatod. De addig... - szólt, közben segített nekem lemászni a pultról - Meg ne halljam, hogy bárkitől is elfogadtál egyetlen szálat is! - tette fel "fenyegetőn" a mutatóujját.
 - Oké - ígértem meg. Hiába, a kettőnk csatája csak az én vereségemmel végződhetett.
 Az este persze nagyon jól telt, eltekintve attól, hogy fogalmam nem volt arról, hol lehettek a szüleim és a bátyám. Mivel egyedül lettem volna, Kris áthozta Lolát, ők voltak velem egészen este tizenegyig. Egész jól elvoltunk, társasoztunk, bújócskáztunk, táncoltunk - jó, mondjuk ezt Kris kihagyta, ő volt a zsűri -, fodrászkodtunk - Kris befonta a hajam... na, ez még tőle is fura -, és rajzoltunk. Nagyon jól esett, hogy ott voltak velem. Ezzel szebbé is tették a napomat.


2013. szeptember 3., kedd

22.fejezet

 Az elkövetkezendő napokban mondhatni, új értelmet nyert az "állatkert" kifejezés. Csak a szokásos őrültködéseinket fűszereztük meg egy hangyányi "hétvége lesz/vidámpark lesz/nagy buli lesz" hangulattal, amit persze a tanárok nem nagyon díjaztak, páran sikerült feljutnunk az igazgatóiba. A három hülye, Dave, Mark, Scott és James például "vajkoriztak", minek következtében a folyosó tök síkos lett, Mr.Bridge el is esett rajta, majd a térdén csúszva érkezett a rajzosokhoz, akik ezután folyamatosan olyanokat kiabáltak, hogy "oh yeaaaah!", meg "metáááál!!". Rose és Levi feketére festették az igazgatói iroda ablakait, így mikor a diri kinyitotta az ajtót, a szó szerinti sötétséggel kellett szembe néznie. Adam - az egyik haverja segítségével - gördeszkapályát alakított ki a kinti lelátók közé és a második emeletre vezető lépcsőre, egész nap azon rollizott, April pedig egész nap azon fogta a fejét. Ugyan is Ad őt is belerángatta, szegény lánynak végig a rolleron kellett állnia, Adam mögött. Én pedig - szerencsémre - egy figyelmeztetéssel megúsztam, hogy bűntárs voltam Rose kis "csempésszünk egeret a büfébe" akciójában. De én nem tehettem róla, csak az egeret vettem meg, fogalmam nem volt arról, hogy Rose mit tervezgetett. Na mindegy.
 Pénteken elmaradt a dupla angolunk, így az ofő hozott nekünk pár játékot, amivel elüthettük az időt. Ami természetesen nem lehetett más, mint az Activity. Mivel tizenhárman voltunk, valakinek ki kellett szállnia a játékból, gondolom, nem meglepő, hogy Natalie volt az az ember. Ő indította az órát és felügyelte, hogy csalunk-e. A csapatok elég érdekesek voltak, senki sem oda jutott, ahová akart volna és senki sem olyan bábut kapott, amilyet szeretett volna - erről nem tudok mit mondani... Tehát, Nick, Carla és Rose a sárga bábuval, Leila, Brent és Leo a pirossal, Kris, Toby és Lora a zölddel, Jared, Megan és én pedig a kék figurával, mert Megan szerint "az elviselhetőbb, mint a zöld". Szóval, elkezdtük a játékot, nagyjából mentek a dolgok, aztán én következtem, mutogatnom kellett. Elvettem egy kártyát, elolvastam, majd örömmel konstatáltam, hogy egész könnyű a feladat. Aztán ránéztem a csapattársaimra és átgondoltam még egyszer. Konkrétan holt sápadt lettem.
 - Mi az Jen? Ilyen szörnyű a helyzet? - röhögött Brent, mire fájdalmas arccal felé fordultam.
 - Nem, csak hát... Jared és Megan... - sajnos nem tudtam kifejezni magam.
 - Ne aggódj, Jenny. Tudom, mit érzel - szólt Carla,  és hol a balján ülő, jégkrémet faló Nickre, hol pedig az orrán tollat egyensúlyozó Rosera pillantgatott.
 Gondoltam, mi rossz történhet, maximum nem nyerünk. Felálltam, egyenesen az osztálytársaimmal szemben, hátha legalább ők ki tudják majd találni, ha a társaim nem is. Jeleztem Natalienak, aki megfordította a kis homokórát, amin azonnal pörögni kezdett az idő. Belekezdtem a mutogatásba, mire Megan szeme felcsillant.
 - Ó! Doktor néni! - kiáltotta, mire megráztam a fejem.
 - Drog? - vonta fel a szemöldökét Jared, mire a homlokomra csaptam, majd, mintha meg sem hallottam volna, folytattam a játékot.
 - Úúú! Szuri! - hirtelen Megan felé fordultam, mire a kezemmel intettem, hogy majdnem. Szegény Megan értetlenül meredt rám, kétségbeesetten fordult körbe, hogy "ez" vajon mit jelentett.
 - Mondd más szóval a szurit! - kiáltott rá Toby, mire a kislány gondolkodni kezdett, én pedig hálásan pillantottam Tobyra. Ők már mind tudták a megoldást.
 - Naaa, de nem tudom máshogy! Szuri! - erősködött Megan.
 - Más szóval!!! - ordították a többiek tök egyszerre, mire Megan ijedt tekintettel bámult rám.
 - De az szuriii!!! - nyávogta.
 - Letelt az idő - szólt unottan Natalie.
 - Fecskendő - mosolyogtam Meganre, mikor már végre abba hagyhattam az idióta ugrálást.
 - Jó, de nekem az szuri! - nevetett.
 Ez után még szenvedtünk egy darabig, ugyan is Rose nem bírta elmagyarázni a "második világháborút" - ezt nem is értettem -, Lora lerajzolni egy feszületet - nem tudta, mi az - Brent pedig szétröhögte az agyát a feladaton - a szaporodást kellett volna elmutogatnia -, így ők sem jártak nagyobb sikerrel. Igen, pont a legszerencsétlenebbeket kellett kiküldeni mindenki elé, hogy "na, gyerünk, valamit alkossál, azt' kész!". Végül az eredmény: Tobyék lettek az elsők, Brenték a másodikok, Carláék a harmadikok, mi pedig Megannel és Jareddel az utolsók. Természetesen a kapott helyezett miatt kicsit sem szomorodtunk el, a lényeg az volt, hogy röhögtünk egy nagyot.


 Péntek estére áthívtam Roset, hogy ne egyedül legyek már a nagy nap előtt. Ami nem más volt, mint - Nick jóvoltából - a mi kis "party in the USA" estünk. Rose szívesen fogadta el a meghívást - mint utóbb kiderült, nem volt kulcsa otthonra... -, így buliztunk kettesben. Hajnali háromig filmeztünk, megnéztük a Star Wars harmadik részét, majd az Eredetet. Közben tömtük magunkba a popcornt, beszélgettünk, kicsit rajzoltunk, szóval elvoltunk. Kettő körül jöttünk rá, hogy aludni is kéne, mi meg is próbáltuk, de hát, nem sikerült. 
 Reggel tizenegy körül keltünk, csináltunk magunknak egy kiadós reggelit, ezzel az ebédet is letudtuk. Átöltöztünk, felkaptuk magunkra a táskánkat, majd kiléptünk a kapun, egyenesen a nagyvilágba. Fogalmunk nem volt, mivel üssük el az időt hatig, így a véletlenre bízva magunkat, felszálltunk a plázába vezető buszra. Az ott történt dolgokat inkább nem részletezném, a lényeg, hogy ki lettünk tiltva egy hétre a plázából...
 Aztán hat előtt kicsivel megszólalt a csengő, Rosezal sikítottunk egyet örömünkben, majd felkaptuk a cuccainkat, magunkra aggattunk egy pulcsit és kimentünk a kapun. A járdán Toby állt, a kerítésnek dőlve, majd , mikor meglátott, rám mosolygott és kinyitotta nekünk a tolóajtót. Az ülések át voltak rendezve, hátul kilenc állt sorban egymás mögött és mellett, elöl három. Ez először kicsit fura volt, de aztán rájöttem, hogy Jared - formáját adva - a földön fog ülni az úton. Toby és Natalie vállalták az út nagyon nehéz részét, ők beültek velünk hátra, Nick vezetett, rajta kívül még Brent és Carla ültek legelöl. Az út elég érdekesen telt, az ikrek két kilométer után elkezdtek énekelni, Jared és Leo Family Guy epizódokon röhögtek, Leila Krisszel kiabált Natalie az ikrekkel, Toby meg a hülyékkel, hogy "idióták", Rose pedig üvöltette a telefonján lévő Black Eyed Peas számokat. Én rajtuk csak a fejemet fogtam, gondoltam, meglesem, hogy zajlik az élet a volán mögött, így előre hajoltam két ülés között, aztán gyorsan vissza is fordultam, mert a helyzet ott sem volt jobb, Brent folyamatosan Nickkel üvöltött, mert állítólag rossz felé mentünk, Carla egy térképet forgatott a kezei között kétségbeesetten, én meg örömmel konstatáltam, hogy az amerikaiak eltévedtek a környékükön....
 És hihetetlen, de egy órányi ide-oda kóválygás után megtaláltuk a helyes irányt és meg is érkeztünk a célhoz. A kiszállás is okozott kisebb gondokat, mondhatni úgy estünk ki a furgonból, mint egy csorda, mindenki egyszerre indult meg a lépcső felé. Tehát, miután ezt letudtuk, megpillantottuk azt a gyönyört, amiben pár perccel később már részünk is lehetett. Leila és Natalie elmentek megvenni nekünk a jegyeket, Brent, Toby és Kris pedig egymás mellett állva, halkan beszélgetve felügyeltek bennünket. Majd a két lány megérkezett a jegyeinkkel, és már indulhattunk is be. Átsétáltunk a hatalmas kapuk között, közben mind nagyokat pislogva nézelődtünk a körülöttünk lévő dolgokon. 
 - Valaki csípjen meg... - bámult Jared a távolban álló hullámvasútra.
 - Már nem is azért - szólalt meg egy idő után Rose, mire mind felé fordultunk -, de ma még felülünk valamire? - erre felröhögtünk, és még mielőtt tizenhárom felé szaladtunk volna, közösen eldöntöttük, hogy hova megyünk először, miket próbálunk ki együtt, aztán mindenki mehet arra, amerre akar, és egy megbeszélt helyen találkozunk olyan éjfél körül.
 Legelőször a NAGY körhintát támadtuk le, mert az ikrek és a hülyék minden oda akartak feljutni. Megvártuk, míg eljátszadozták azt a nagyon kemény öt percet a hintán, majd, mikor letelt az idejük, visszasétáltak hozzánk, beszámoltak a fent látottakról, az élményeikről, majd mehettünk tovább. Bátran kijelenthetem, hogy a szellemvasúton egyszer sem ájultam el, vagy sírtam. Csak visítoztam, Rosezal és Leilával együtt, akikkel egy kocsiban ültem, a többiekről nem tudok, de fogadni mernék, hogy az ikrek bőgtek is. Persze az odabent lévő feszültséget az is fokozta, hogy Rose néha felkiáltott, hogy "láttad ezt?", "úristen, ott mozog valami!", ilyenkor én Leilával sikítottam egyet, ő röhögött, aztán pedig fordítva, ugyan is a feje felett elrepült egy balta. Hálát adtunk Istennek, mikor végre kijutottunk a barlangból és napvilágot látva elhagyhattuk a területet. Közben Meganékre rájött a pisilhetnék, így rohangálhattunk nekik mosdót keresni. Majd, ha már úgy alakult, hogy találtunk egy büfés standot, rendeltünk magunknak nyolc hamburgert és öt hot dogot, hiszen eléggé megéheztünk már így, mindennek az elején. Szórakozottan figyeltem a padokon ülő kis társaságunkat. 
 - Jen, ne nézzél már! Tömd a fejed! - röhögött teli szájjal Nick, mire feleszméltem a bambulásból és enni kezdtem a hambimat.
 - Ezt már nem kérem - mondta Lora, majd áttolta az ételt Leonak.
 - Milyen lány vagy te? - csóválta Leo a fejét, majd elvette Lora kajáját is és folytatta az evést.
 - Ezt figyeljétek! - kiáltott Jared, mire mind oda fordultunk. A hatalmas szenzáció annyiból állt, hogy a csuklóit összeszorítva tartott meg egy pohár kólát, ujjai között meg a hot dogját fogta. 
 - És ez miért is jó? - kérdeztem.
 - Mert időt spórolok azzal, hogy mind a kettő a kezemben van - mondta büszkén Jared, mi meg értetlenül figyeltük, hogy mi is fog történni. Nem volt nagy cucc, annyi történt, hogy mikor beleakart harapni a hot dogba, az üdítő megbillent és az egész az ölébe folyt. Mi persze röhögtünk rajta egy jót, de őt ez cseppet sem érdekelte, megvonta a vállát, majd folytatta az evést. Ekkor vettem észre Carla kezében a fényképezőgépet, gondolom, Jared iménti teljesítményét is levideózta.
 - Én is megnézhetem? - hajoltam hozzá közelebb.
 - Persze - bólintott, majd visszatekerte a felvételeket. 
 - Ez mi? - kérdeztem, mikor a képernyőn három alak ölelgette egymást, sötétben.
 - Ezek ti vagytok a szellemvasúton - mosolygott rám, mire hangosan felnevettem.
 Ezek után mind elszakadtunk egymástól, az ikrek és a hülyék lerohanták a céllövöldét, Natalie és Toby a tükörlabirintust, Carla és Brent a szerelmesek barlangját, Leila, Rose és Kris pedig maradtak velem. Hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy beülünk egy dodzsemre. Végig türelmesen álltunk a sorban, ez igen nagy szó, főleg, mert Rose nem mindig bírt magával. Miután bementünk, Rosezal azonnal beugrottunk egy vörös "járműbe", Krisék pedig egy feketébe. Aztán jöhetett a csata, amit természetesen Leiláék nyertek - valakinek ugyebár volt jogsija -, de kicsit sem szomorodtunk el, röhögtünk egy jót, majd fizettünk még egy kört. Aztán fájdalmas búcsút kellett vennünk a játéktól, tovább indultunk, hiszen hét forduló után már igazán abba lehetett hagyni a dodzsemezést is. Leila mindenképp akart egy vattacukrot, így sorba álltunk az egyik standnál is, hogy örömet szerezhessünk Leilának. Miután megkapta a cukros ragacsát, leültünk egy kicsit, beszélgettünk - azaz én a lányokhoz, Kris is a lányokhoz, a lányok pedig hozzám és Krishez -, nevetgéltünk, jól elvoltunk magunkban. Ezután elindultunk a hullámvasút irányába, mondván, hogy felülünk rá. A helyzet kicsit megváltozott mire beértünk, ugyan is Leilára, Rosera és rám azonnali hányinger és tériszony tört, amint megláttuk a "helyzet" méretét. Kris egy ideig vitatkozott velünk, hogy "azonnal induljunk meg" és "hogy ha már elrángattuk idáig, akkor üljünk is föl", aztán sikerült meggyőznie, beültünk a kocsikba, magunkra húztuk a biztonsági övet, majd vártunk, hogy elinduljon a menet. Nem telt sok időbe, mígnem megmozdultak a kocsik, fölfelé. Na, akkora sokkot kaptam, mint amilyet még soha, csupán annyi kellett hozzá, hogy egyszer csak zuhanni kezdjünk lefelé, Rose karjába kapaszkodva sikítoztam, és bár nem hallottam semmit sem a saját hangomtól, fogadni mertem volna, hogy a másik két barátnőm is üvöltözött. Valami elképesztően borzalmas érzés volt ide-oda pörögni, vágódni, fejjel lefelé száguldozni a magasban, főleg, hogy Leila nem rég evett, ráadásul mögöttem ült. Szerencsénkre senki nem okádta el magát, így az undorító részt legalább megúsztam, de a fejem belseje folyékonnyá vált a menet végére. Végül épségben megérkeztünk a földre, igaz, én a lányokkal kóvályogtam egy darabig - kicsit megszédültünk -, de Kris jól szórakozott rajtunk.
 - Na jó - lihegte Rose, mikor már nagyjából visszanyerte az irányítást a teste felett - Ez szörnyű volt... Menjünk még egy kört! - derült fel egyetlen pillanat alatt, mi pedig pislogás nélkül meredtünk rá.
 - Menj egyedül, ha akarsz - rázta meg a fejét Leila. Erre Rose röhögni kezdett.
 - Mi az, betojtál? - nézett kihívóan Leilára.
 - Nem! - mondta, én pedig nagyon nem sejtettem jót.
 - Akkor? - vonta fel Rose a szemöldökét, közben száját ördögi mosolyra húzta.
 - Oké! - kiáltotta a lány, mire én teljesen elképedve próbáltam kinyögni magamból valamit.
 - Öhm, izé - szólaltam meg végül - Biztos, hogy ez...?
 - Biztos! - jelentette ki Leila, aztán Rosezal együtt visszaállt a sorba.
 Hát nekem fogalmam nem volt arról, hogy mi értelme volt ennek az egésznek, rendeztek egy spontán hányó versenyt... Azért nevettem rajtuk egy sort, ha ők ezt jó mókának tartották... Gondoltam, megvárom őket a kapu előtt, leülök egy padra, elnézelődöm, míg végeznek, de Kris egyszer csak megindult.
 - Hova mész? - kérdeztem, mire visszafordult és elmutatott a távolba - Addig oké, hogy el, de nem kéne megvárnunk őket? 
 - Minek? - mondta flegmán.
 - Hát nem is tudom. Mondjuk azért, hogy ne tűnjenek szem elől - tártam szét a karom.
 - Majd előkerülnek - vonta meg a vállát.
 - De ne hagyj már itt egyedül! - kiáltottam rá, erre megint felém fordult.
 - Gyere, ha nem akarsz itt maradni. De ha nem szeretnél jönni, akkor nem kell - húzta gúnyos vigyorra a száját. Kicsit hasonlított Roséra, bár az övében volt valami, amitől még a vér is megfagyott bennem.
 - Oké - adtam meg magam végül, majd elindultam Kris után.
 Az egész vidámparkot bejártuk, csak úgy, céltalanul. Közben láttam pár osztálytársam, ahogy éppen röhögtek valamin, együtt. Az ikrek felszálltak a ringlispirre, műanyag lovakon ültek, onnan kiáltoztak, nevetgéltek, majd leállt a játék, Megan és Lora odaszaladtak a rájuk várakozó hülyékhez, megölelték őket és vadul magyarázni kezdték, milyen volt a ringlispir. Carláékat a virtuális játékok közelében láttam, ölelkeztek, valamiről beszélgettek, Brent néha elmosolyodott, aztán megcsókolta barátnőjét. Végül ők is eltűntek a látóhatáromból.  Tobyék éppen üdítőt vettek, egymás mellett sétálgatva tárgyaltak valamiről, Natalie néha rálesett az órájára, telefonált egyet, aztán újra visszaszállt a beszélgetésbe. A parkban nagy volt a nyüzsi, mindenki sötétedés után jött el, mert az úgy tök buli, meg minden. A hangszórókból egy Jet szám üvöltött, voltak, akik csak úgy, heccből elkezdtek rá táncolni a tér közepén, aztán meg énekeltek. Színes fényű lámpások voltak kiállítva a legtöbb helyre, a világítás miatt sok volt a bogár is, néha egy egy kis rovarnak kedve támadt belerepülni az arcomba, én ilyenkor ugráltam egy kicsit, hátha megijed tőlem a kis lény és békén hagy. A levegő eléggé lehűlt, hiába voltam nagy pulcsiban, szörnyen fáztam. Egy idő után meguntam a járkálást, levágtam magam egy padra. Ekkor Kris hátra nézett, látta, hogy én onnan el nem fogok mozdulni, így fogta magát és leült mellém. Így ültünk tök csendben, ketten, a hidegben. Sál híján csak a kapucnimat használhattam, de mivel nem arra lett tervezve, hogy bokáig betakarjam magam vele, választanom kellett, hogy vagy a nyakam vagy a füleim. A füleim mellett döntöttem. Kesztyűm nem volt, így összedörzsölve a kezeimet próbáltam felmelegíteni magam. A lábam köszönte szépen, nagyon jól megvolt, bélelt bakancsban miért is ne lett volna. Egy idő után viszont a nyakam is elkezdett fázni, így a kapucnit le kellett, hogy csúsztassam a fejemről, hogy ne kapjak torokgyulladást. Ekkor Krisnek elege lett a szerencsétlenkedéseimből.
 - Tessék - nyújtotta át a szürke kötött sapiját.
 - Kösz - szóltam, majd elvettem tőle a sapkát és magamra húztam. Végre nem kellett variálnom a kapucnis verzióval.
 Ezek után megint csönd lett, egyikünk sem szólt semmit, csak figyeltük a körülöttünk történteket. Egy ideig rendesen kattogott az agyam, aggódtam Rosék miatt, őket azóta nem is láttuk, hogy eljöttünk a hullámvasúttól. Már minden lehetséges velük történt dolgon végigrágtam magam, "mi van, ha bajuk esett" címszóval, kivéve azon, hogy teljesen jól vannak és még jól is érzik magukat. Felhúztam a lábamat a padra és átölelve a térdeimet nézelődtem tovább. Nagyon sokan voltak, a zene egyre hangosabban szólt. Egy kisfiú elesett, sírni kezdett, az apja felsegítette őt a földről, megvigasztalta, felvette a nyakába és már mentek is tovább. Két nő éppen veszekedett valamin, egy kis idő múlva már nem is érdekelte őket a dolog, kibékültek, megölelték egymást, nevetgéltek. Egy csapat férfi sörös üvegekkel a kezükben járkáltak, röhögtek egymáson. Észrevettem az óriáskereket, bámulni kezdtem, azon törtem a fejem, milyen lehet. Egy kicsit feltűnő lehetett, ahogy kitekert nyakkal forgolódtam oldalra, hogy láthassam a kerék tetejét.
 - Fel akarsz ülni rá? - kérdezte mellőlem Kris, már ő is a kereket bámulta. Értetlenül néztem rá, mire megismételte az előbbi kérdést.
 - Hát, izé... - hebegtem - Persze... - nyögtem.
 Erre Kris felállt, biccentett egyet, én is feltápászkodtam, majd elindultunk az óriáskerékhez. Lassan mentünk, nehogy a körülöttünk állatkodó emberek felökleljenek bennünket. Sorba álltunk, viszonylag sokat kellett várnunk. Unalmamban rugdosni kezdtem a földön lévő kavicsokat, néztem, ahogy elgurultak előttem. Észre sem vettem, hogy Kris már előrébb volt, a jegypénztárnál állt meg, éppen egy nővel beszélgetett. Lehajtott fejjel várakoztam tovább. Csak a földet láttam, néhány lábat, ahogy elsétáltak mellettem. Aztán két srác cövekelt le előttem, én pedig nem mertem rájuk emelni a tekintetemet. 
 - Hé - szólt az egyik, a hangja nem volt fenyegető - Minden oké? 
 - Igen - kaptam fel a fejem hirtelen. A fiúk egyáltalán nem tűntek ijesztőnek. Mind kettőnek sötétbarna haja és koromfekete szeme volt.
 - Egyedül vagy? - kérdezte az egyik aggodalmasan.
 - Nem - ráztam meg a fejem.
 - Kivel jöttél? - megpördültem és elmutattam Kris felé - Menj vissza hozzá. Kezdenek elvadulni a dolgok - mondta az egyik, majd maga mögé biccentett. Elnéztem mögötte, egy csapat részeg tini dobálta szét az üvegeket és ördögpatronokat.
 - Köszi... - szóltam vékony hangon.
 - Mi van itt? - termett mellettem Kris fél másodperc alatt.
 - Semmi - mondtam.
 - Vigyázz rá - azzal a két srác ott is hagyott minket. Értetlenül néztem Krisre.
 - Mi a baj? - kérdeztem.
 - Ne állj szóba idegenekkel! - Kris megfordult, én pedig tágra nyílt szemekkel figyeltem - Gyere már!
 Gyorsan kapkodtam a lábaim, hogy beérjem a bűvész urat, akinek véletlenül sem állt szándékában bevárni engem. Végre eljutottunk a kapuig, onnan már simán beengedtek, segítettek beszállni a fülkébe - jó, béna voltam és megbotlottam -, majd leültem az egyik padra. Kris mellém vágta le magát, a lábait feltette a szemben lévő ülésekre és már indulhatott is a kerék. Egy ideig semmi bajom nem volt, négy-öt méter a magasban mit számít, még hét-nyolc méter sem kottyant meg. a de aztán emelkedtünk tovább és tovább, én kezdtem egyre feszültebb lenni, egyre inkább markoltam a padot, a körmeimmel végig szántottam a fa ülőkét. Eközben Kris vigyorogva figyelte, ahogy szenvedtem, néha meg is bökte a vállamat, így én megijedtem és sikoltottam egyet, ő röhögött, én meg dühöngtem. Csak a szokásos. Aztán az egész cucc legtetején megállt a kis szerkezet, nem ment tovább a fülke. Kíváncsi voltam, mi lehetett ennek az oka, de nem mertem kinézni az ablakokon. 
 - Ez így sokat nem ér, ha nem látsz semmit - nevetett Kris.
 - Nem baj - szorítottam össze a fogaimat.
 - Pedig szép - mondta, mire rászántam magam a dologra, kijjebb hajoltam.
 A kilátás valami eszméletlen volt! A magasra tornyosuló házak, irodaépületek, a kivilágított város. Gyönyörű színpompában játszott az egész táj, az utcákon nagy volt a forgalom, az autók féklámpái vörösen izzottak a sötétben. Az ég fekete volt, rajta egy-két szürkés felhő terült el, kupolaként védve New Yorkot. Az egyik part is látszott, a víz tetején tükröződtek a tornyok, fényeik elárasztották a sima vizet. Leláttam a park többi részére is, ahogy az emberek sodródnak a külön féle játékok között, még Roset is megtaláltam, ahogy egy óriás mókusnak öltözött valakit üldözött. Tátva maradt a szám, csodálatosan éreztem magam, csak ennyi kellett hozzá.
 - Hű - szóltam végül - Tényleg fantasztikus - erre Kris finoman elmosolyodott. Felvont szemöldökkel meredtem rá - Mi a baj?
 - Lényegtelen - intett.
 - Ha azt mondod, lényegtelen, akkor biztos, hogy lényeges - suttogtam.
 - Jó, de ne mondd el senkinek. Titok - súgta ő is, mire csak bólintottam - Tudod - hajolt közelebb hozzám -, van egy lány, akibe beleszerettem - mondta halkan, én meg akkor kaptam szívinfarktust.
 - Igen? - kérdeztem egér hangon.
 - Igen. Csak ő nem szeret engem. Rám se néz - szólt, én meg elgondolkoztam. De hát Sarahra gondolt, nem? Miért ne nézne rá Krisre?
 - Tényleg? - kerekedett el a szemem.
 - Tényleg - súgta - Meg akartam csókolni, de ő nem engedte.
 Ekkor esett le a dolog. Hiszen rólam beszélt! Én voltam az, aki rá se nézett! Én voltam az, aki nem engedte, hogy megcsókolja! Hirtelen szédülni kezdtem, azt sem tudtam, merre van a föl és a le, a szívem a torkomban dobogott, csak a szél hangját hallottam, ami időnként átsüvített a fülkén lévő kis réseken. Éreztem, hogy elpirulok, így erőt kellett vennem magamon, nem jöhettem ki ebből a beszélgetésből vesztesként.
 - Igazán? - kérdeztem egy idő után - Pedig az a lány szeret téged - suttogtam. Erre ő felkapta a fejét, gyönyörű zöld szemeivel pedig engem bámult.
 - Igen? - motyogta, mire én mosolyogva bólintottam. Ő erre közelebb csúszott hozzám a padon, majd felém dőlt - És szerinted megengedné, hogy most megcsókoljam?
 Nem szóltam semmit, úgy gondolom, akkor nem is kellett. Csak hagytam, hogy magukkal ragadjanak a gondolataim, elrepítsenek egy sokkal szebb és színesebb világba. Kris megfogta az egyik kezemet, már nem fáztak az ujjaim. Én lehunytam a szemeimet, ő pedig egészen közel hajolt hozzám, éreztem ahogy levegőt vett, melegség öntött el, nagyon boldog voltam. Hagytam, hogy megcsókoljon, majd megint, újra és újra, nem is tudom már, mennyi ideig tartott az egész. Már kicsit sem kottyant meg az a kis hideg, teljesen elterelte a figyelmem az időről az a tény, hogy Kris átölelt, megcsókolt, a szemembe nézett, elmosolyodott és újra megcsókolt, hogy velem volt, mellettem volt. Már nem érdekelt Sarah, az sem, hogy Kris megbántott, hogy haragudtam rá. Csak is Ő érdekelt. De ő nagyon.
 Aztán a fülke ajtaja hirtelen kivágódott, mi meg ijedtünkben szétrebbentünk. Az ajtóban négy nő várakozott, mi meg akkor kapcsoltunk, gyorsan felpattantunk a padról és elhagytuk a fülkét. Ezután elrohantunk, fogalmam nem volt merre, Kris szorosan fogta a kezemet, ő vezetett. Aztán megálltunk egy hatalmas hirdetőtábla oldalánál, ahol kicsit kisebb volt a forgalom, elnevettük magunkat, sokáig röhögtünk, aztán Kris átölelt és nyomott egy puszit a homlokomra. 
 - Jenny - suttogta a fülembe.
 - Igen?
 - A többiek már várnak - mondta, nekem meg hirtelen eszembe jutott az egész megállapodásunk, miszerint éjfélkor találkozzunk a bejárat melletti szobornál.
 Ezután természetesen még inkább rohantunk, főleg, mert a kedves osztálytársaink már negyed órája vártak ránk. Átnyomultunk a tömegen, közben próbáltunk nem elszakadni egymástól. Bár nehéz volt, mert valaki leöntött sörrel, így megbotlottam, de aztán sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Aztán végre megpillantottuk a szobrot, majd a többieket is. Végül megálltunk, egyenesen előttük. Először senki nem szólt semmit, csak pár pillanat múlva fordultak felénk, teljesen egyszerre, tátott szájjal. Több, mint valószínű, hogy meglátták, ahogy Kris a kezemet szorongatta.
 - Na látjátok, erről van szó! - nevetett Carla, miután felébredt a sokkból.
 - Mi történt, míg távol voltunk egymástól? - bámult Rose teljesen elképedve.
 - Magyarázatot követelünk - röhögött fel Brent is, mire mind csatlakoztunk hozzá.
 - Na Dinamo - tette rá Nick a kezét Kris vállára -, ezt is összehoztad.
 Miután összeszedtük magunkat, elindultunk a parkoló felé. Természetesen egész úton faggattak minket, hogy mi történt velünk, de mi nem mondtunk semmit, csak csöndben néztük egymást, néha elnevettük magunkat, mikor a három hülye kitalált egy történetet a mi kis egymásra találásunkról. Így telt az út.
 Azon a napon kaptam valamit, ami százszor többet ér nekem mindennél. Minden olyan gyorsan történt, mint az első napomon.